Önéletlányaim - Ötösszámú

Anna


Evezzünk komolyabb vizekre! Jöjjenek a keményebb történetek! Ahogy Rob Gordon mondaná, a lélekölő top five elhagyások. Mert Anna benne van ebben az ötösben, nem kérdés. Annát a Nyugati téri McDonald's-ban ismertem meg. Ketchupot kért kölcsön a sült krumplijához. Én is társasággal voltam, ő is. Itt négy fiú, ott azt hiszem öt-hat lány. Ez 92' telén volt, ha minden igaz, valahogy Mikulás előtt. Akkor kezdett divatba jönni, hogy jó előre díszítsük fel a várost az ünnepre, de a Nagykörutat mindenképpen. Emlékszem, amikor felé nyújtottam az előrecsomagolt szószt, a feje felett, az ablakon túl kis neonkígyókból álló rénszarvas szán húzott el, talán távoli, északi fjordok felé. Még hallottam is, ahogy csilingel a szán. Aztán visszarántott a valóság. Akkoriban kezdtünk el bulikba járni a srácokkal, mint akkoriban mindenki, mi is ismeretlen házibulikra szerettünk belógni a legjobban. Volt kaja, pia, helyes csajok. Néha meg kellett küzdeni a helyi kanokkal a státuszért, de bagatell. Mit ad isten, Annánk is egy ilyen buliba igyekezett. Nem szép dolog hallgatózni, de mivel annyira lefoglalt a szépsége, a lila sálja és a tűzpiros bakancs, amit viselt, nem tehettem mást. És rúzsozta magát. Őelőtte egyik barátnőm sem rúzsozta magát. Persze, tudtam milyen a rúzs íze, kóstoltam anyám rúzsát (ezt ne mondjátok el senkinek), de szájon, egy lány száján még nem éreztem sohasem. Szó, szót követ, végül Ákost megfűztük, hogy menjen oda és könyörögje be magát arra a bulira. Ákos volt a legnagyobb pretender köztünk, meg is oldotta a feladatot, tíz perc sem telt belé és már a 6 - oson caplattunk a Blaha felé. Ott volt ugyanis ez a buli. A srácok elkezdték közben fűzni a lányokat, bele-belekóstolgattunk a náluk lévő pezsgőbe, kezdett jóvá válni a hangulat. Anna ragyogott. Sztorizott, kérdezgetett, mesélt, pletykált, nevetett, és röhögött teli szájjal (imádom, ha egy nő képes nagyokat röhögni) és rám sem hederített. Egyszerűen levegőnek nézett. Mintha ott sem lennék. Pedig próbáltam kivenni a részem a buliból, keményen mutattam, hogy vagyok, hogy ott vagyok. De semmi. Lepattantam róla, mint ... a palánkról. Ugyanígy ment ez a buliban is. És mit tesz ilyenkor egy igazi férfi? Elkezd keményen piálni. Borral indítottam, aztán sörre váltottam, végül előkerült a rettegett pálinka. Nem telt bele félórába, jól berúgtam. Az ittasság viszont bátrabbá teszi az embert. Meg kihasználhatóvá. Ezt akkor vettem csak részre, amikor egy uszkve kilencvenkilós debella elkezdett rám mászni. Azt vettem észre, hogy egyre lejjebb süppedek a fotelban, ő meg egyre fölébem magasodik. Durva, szürreális élmény volt. Neki is rúzsozva volt a szája, de rémálmaimban sem gondolnám, hogy egy ilyen szájra vágynék. Aztán megtörtént a csoda. Az Anna-csoda. Leparancsolta rólam Brünhildét és becipelt a mosdóba, hogy újra életet leheljen belém. A fejem a csap alá tartotta, és folyatta rá a hideg vizet. Én meg közben gagyarásztam neki:
- Én nem akartam... a villamoson pedig, de miért? Rám se néztél, meg sem hallottál... én nem akartam, meg a rénszarvasok is... annyira gyönyörű volt.
Ő közben nevetgélt, de volt benne valami ösztönös anyaság, ami nagyon vonzóvá tette. Hosszú barna haja gyengéden vállára omlott, kék, tengerkék szeme fürkészőn vizslatott. Azt hiszem ekkor néztek a nők először csodabogárnak. Később becézett is így néha. Az estét utána már a kádban töltöttük, engem beterelt oda, majd először szembe ült le velem, aztán amikor már látta, hogy visszatért belém az élet, közelebb jött, fejét a mellkasomra téve szorosan hozzám bújt. A villany nem volt felkapcsolva, teljes sötétség volt, csak akkor gyulladt fel, amikor valaki berontott, hogy dolgát végezze, vagy bármi egyéb. Tudjátok ti is, a mosdó, a fürdőszoba egy házibulin a szerelmesek Mekkája. Lágy, gyengéd csókja volt. Rúzstól vérbő szája finom volt és édes. Vele minden stimmelt, azt mondhatom. Nem volt sehol gikszer. Formás, sportos alak, nagy, telt cicik (feszesek voltak, akár két pirosló mangó), kissé szélesebb csípő, izmos combok, karcsú lábfej, szépen ívelő boka. Ő volt az első lány, akit láthattam félmeztelenül. Az idő, amíg jártunk túl rövid volt ahhoz, hogy megéljük együtt a skálán végig a testi örömöket, de szereztünk nem kevés pajzán percet egymásnak. Voltak napok, hetek, amikor csak ő, egyedül ő járt a fejemben. Szinte az elmémbe költözött, uralta tudatom. Ez az én ostoba majomszeretetem lett a veszte szerelmünknek. Nem tudtam kezelni, kontroll alatt tartani az érzéseim, mind több találkozót, randit provokáltam ki tőle, nem hagytam, hogy rajtam kívül is magánélete legyen. Ez végzetes hibának bizonyult. Egy májusi szombat reggel szakított velem, épp visszatérőben a János-hegyről, félúton a libegőn.
- Már nem szeretlek, nem jó veled.

Én olyan erősen szorítottam a vaskorlátot, hogy az csuda. Azt hittem lefordulok a székről. Köröttünk minden olyan szép volt, már kezdett zöldre váltani a világ, de én belül a teljes sötétség felé haladtam. Ha tehettem volna, a mélybe vetem magam. De aztán mégis arra gondoltam, hogy lehet rosszul csináltam, tettem mindent ebben a kapcsolatban, de őszinte voltam, és sokszor csak ez számít. Őszinte, mint ahogy most ő. És egyszerre kezdtem jobban lenni, mert tudtam, hogy az, amit Anna iránt érzek, az nem szerelem. Valami olyasmi, de mégsem az. Megszokott ragaszkodás. Ahogy apánál láttam, mikor anya faképnél hagyta. Küzdeni akart a múltért, a jelen semmibe szökő vágyképével hadakozott. Én nem akartam ezt, nem akartam ilyen lenni. Anna lemondó dacossága végül új reményt ültetett szívembe. Hogy lehet ezt másképp is. Hogy újra meg lehet próbálni. Sosem akartam visszaszerezni őt, sokáig még barátok maradtunk, pár éve első babája keresztelőjére is meghívott. Jó volt nézni őt. Őket. A mosdóra gondoltam, a zubogó hideg vízre. Talán ő is. Amikor kezembe vettem a babát olyan szeretettel adta oda, mint ahogy a hajam simította a csap alatt. Láttam, hogy nagyon boldog. Sokat jelent az embernek, ha látják rajta. Köszönöm, Anna.