Önéletlányaim - Hetes számú

Klára



Szeretek metróval utazni. Főként este, amikor már nincsenek sokan, és a művi élőfény jobban alakot ölt, ellenpontozva a kinti sötétbe borult világot. Ilyen előtte még nem történt, mint aznap. Mármint, hogy egy friss, aznapi szakításból máris egy újba lépjek. De a véletlen kusza agytekervénye folytán így történt. Végeztem Melcsivel, elkezdtem Klárcsival. A mai napig előttem van a kép. Az a kép, amikor elsőnek megpillantottam. Két böszme ellenőr között préseltem át magam, kivételesen nem lógva, hanem jegyet váltva, így jutottam le a várótérbe. Szokásomnak megfelelően az egyik oszlopnak támasztottam a hátam, a kezem farmeromba rejtettem és vártam a következő metrót. Közben persze üvöltött a walkman a fejemben. Aerosmith, akkoriban csak őket hallgattam. A fali csempe visszfényében vettem észre őt. Pont úgy adta vissza alakját, mint ahogy a műanyag padon ült. Nem volt torz egyáltalán, tökéletes másolatnak hatott. Egyből korábbi élményem jutott eszembe, mikor otthon egy-egy véresebb krimi jelenetét gyerekkoromban nem a tévén, premier plán követtem nyomon, hanem a közeli szekrény üvegajtójában, szemem elé téve a kezem. De most nem kellett behunynom a szemem, mert Klára valódi gyönyörűség volt. Oda vagyok a mediterrán típusú nőkért, persze ezt akkor még nem tudtam, maximum éreztem, és Klárában egy vérbő, spanyol flamenco táncos alakját véltem felfedezni. Később kiderült nem is tévedtem akkorát. Ő is zenét hallgatott, közben olvasott. Sokáig nem értettem ezt a fura szokást, hogy lehet így egyszerre a kettőt, de aztán én is sokszor alkalmaztam, sőt, az érettségire úgy készültem, hogy a hátam mögött bömbölt a Music Television, a magnóban egy másik zene, én meg a lábammal vertem hozzá a ritmust, közben meg magoltam az anyagot. Ez egész jól bejött, mert 4/5 lett az átlagom. De ez most lényegtelen. A hetedik lány, Klára a lényeg. Vannak helyzetek, szituációk, amikor a művi fények is tökéletesen széppé varázsolnak egy nőt. Na, persze, ha valamiképpen van érzéke ennek a hölgynek a széphez, vagy a jelen szépségéhez. Klárának volt. Hosszú, barna hullámos haja szépen terült el válla hajlatában, vérpiros, telt ajka csalogatón néha mosolyra fordult, finoman ívelt, hosszú, vékony ujja selymesen lapozta az olvasott oldalakat. Akkor még bátor ember voltam, lánglelkű kamasz, mondjuk a leszólítás sohase ment, de a helyzetet az ismerkedéshez többnyire ki mertem alakítani. Most is így tettem és Klára mellé huppantam hirtelen. Ez a huppanás olyan jól sikerült, hogy azon a kurvacsúszós műanyagon végigtaknyoltam, és majdnem földre ültem. Szerencsére meg tudtam kapaszkodni a pad szélében, így a tökéletes blama elkerült. De ez a suta jelenet mégis hatott. Klára elkezdett nagyon nevetni rajtam, de érdekes mód, fokozatosan. Először nagyon meglepődött, aztán mosolygott, végül nem bírta ki, és a szája elé téve a kezét hangosan kuncogott. A könyv kifordult a kezéből és a padra borult, borítóval felfelé. Akkor olvastam el a címet: Vörös és fekete. Nekem ez akkor nem a papságot és a katonaságot jelentette, hanem Klára telt vörös ajkát, és csodaszép fekete felsője mögött rejtező telt idomait. Mint később kiderült, csak a tizenötöt töltötte azon a nyáron, de az én szememben kész nőnek tűnt. Ma is beleborzongok milyen szép lány volt. És kedves. Ez is milyen fontos lenne. No, de mindegy. Kínos jelenet megvan, könyvcím olvasása megvan. A többi már adta magát. Akkor én már az irodalom bűvöletében éltem, verseket írtam, sokat, sok rosszat, de jó költőket, írókat olvastam, egyszóval megérintett a literatúra kortalan szelleme. Így nem volt kérdés, hogy kiselőadást tartsak Klárának Stendhalról és a regényről. Ez az egyetlen, ami mindig könnyen ment. Irodalomról beszélgetni. Az én világom, az én területem. Érezte vagy érezhette ezt Klára is, mert volt, hogy nagyon belelendültem, de nem vette le rólam a szemét, nem kezdett el ásítozni, érdekelte mit beszélek, és ahogy. Jó érzés volt ez a váratlan siker, én egyre jobban beleéltem magam a tanár szerepébe, és emlékszem, hogy mire az Árpád- hídhoz ért a szerelvény már régen Adyról és a Nyugatról hablatyoltam. Láttam, hogy feláll és a csukó ajtó elé lép, vártam mikor mondja, hogy köszi, igazán érdekes volt veled lenni, de sajnos most már mennem kell. De nem ezt mondta hanem teljesen mást. Valami egészen meglepőt:


- Nem kísérsz haza?

Mindezt olyan hangsúllyal, hogy kezdett leszállni a vér az alsó részeimbe. De, hebegtem gyorsan, hogyne, ráérek. A villamost hagytuk, gyalog vágtunk neki a Bécsi útnak, ahol lakott. Ez azért nem volt kicsi séta, hiszen át a hídon, el a Margitsziget mellett, Flórián tér, és csak utána jön a Bécsi út. De én nem bántam. Eleve maratoni gyalogló vagyok, ha tehetem, mindenhová gyalog járok. Sokszor meg sem fordul a fejemben, hogy a Nyugatitól a Deákra valamiféle járművel kellene eljutnom. Nem, veszem a nyúlcipőt vagy a varázs mokaszint és már járnak is a lábaim. Este tizenegy is már elmúlt, mire a házuk elé érkeztünk.


- Várj itt - súgta.

Bement a kapun, de nem telt bele öt perc és máris újra az utcán volt, mellettem, kezében egy üveg Martini. Azta, hűltem el. Pia. Behúzott a lépcsőházba, leültünk a lépcsőre, cigarettára gyújtott, én is, aztán elkezdtünk piálgatni. Csak úgy, az üvegből. Közben jókat röhögtünk, ökörködtünk, komolykodtunk. Amikor a fele üveg elfogyott, lehülyézett. Mert merev voltam egész végig, mértékletes, kimért. Most meg tök jó fej vagyok. Lazulj el, lazulj, adta ki az újabb parancsot. És én lazultam. Szeretem, ha egy nő tudja, mit akar. Még ha csak egy jövőbe tartó hölgyféleség is az illető. Ittunk, bagóztunk, csókolóztunk. Igen, egyszer csak oda kerültünk, hogy Klára nyelve az enyémhez ért. Vagy fordítva, igen, azt hiszem én kezdeményeztem, ezt meghagyta nekem. Aztán mást is hagyott. Sok mindent, amit a helyzet, az életkor megengedett. Én is neki. Még senkivel sem jutottam el korábban ilyen gyorsan, ilyen távlatokba, testileg. Fejlett, szép testű lány volt. Olyan formás fenékkel, amit az óta sem sikerült megközelítenie egy barátnőnek sem. Furcsa ezt így leírni, de ez a kis vadóc Lolita sokakat felülmúlt szépségével, közvetlenségével, elevenségével, bájával a későbbi idők lányai közül. Éreztem, hogy nagyon belé fogok szeretni, ha hagyja. Aztán máshogy lett. Az élet nem hagyta. Egy hetet kaptunk csupán. Egy ócska, szánalmas hetet. Az apját (katonatiszt volt) levezényelték Szolnokra laktanya parancsnoknak, a család meg vele tartott. Így volt ez mindig is, Klárának öt év alatt háromszor kellett költöznie, megszokni az új környezetet. A hét végén, a költözés előtt egy nappal, ott fejeztük be, ahol elkezdtük. A lépcsőházban, este, lámpaoltás után. A piát most én hoztam, otthonról csórtam el egy Tokaji aszút, ünnepelni akartam a barátnőmmel, a búcsúzó szerelemmel. (érdekes mód sosem buktam le ez miatt otthon) Amikor a vége felé közeledett az idő, és már menni készültem, csak ennyit tudtam neki mondani:


- Szerencse, hogy túl rövid volt az együtt töltött idő, így nem tudtam halálosan beléd szeretni...

Nem mondott semmit, nem válaszolt. Egy perc néma csend következett. Aztán megfogta a kezem és behúzott a szemétledobó mögötti kisebb homályos részre. Elém guggolt és lehúzta a sliccem. Tette, amit kell. Majd, amikor végzett velem, a testemnek feszült izmos combjával, és ezt súgta a fülembe:


- Még most sem?


Képtelen voltam erre bármit is felelni. Miért? Mert nagyon boldog voltam. Így álltunk még vagy öt percig ott a sejtelmes félhomályban, aztán egy utolsó ölelés, egy utolsó, vad, éhes csók, aztán vissza sem nézve felszaladt a lépcsőn. Még vagy egy órát ültem egyedül a sötétben. Képtelen voltam hazamenni. A házmester kergetett ki, takarodjak onnan, senkiházi, rabló, bitang briganti. Szívet facsaró kérésének nem tudtam ellenállni, gyorsan leléptem. Már csak azért is, mert egy pajszerféleséget szorongatott a kezében. Másnap kimentem az állomásra, Klári pontosan megadta honnan indul a vonatuk. De arról a vágányról bizony nem indult vonat arrafelé. Azt éreztem, valamiféle empatikus érzésből becsapott, hülyét csinált belőlem, hogy nem akar már látni. De a számát megadta, és másnap felhívtam. Szerencsére ő vette fel a telefont. Szabadkozott, hogy végül autóval jöttek, csak nem tudott időben szólni. Meg különben is, az apja kinyírt volna, ha meglát. Jobb ez így, Sorel, sokkal jobb, mondta. Ott nagyon belül tudta ezt Julien is, de azért én még sokáig boldogtalan voltam. Egészen sokáig. Írtam neki két levelet, egyszerre adtam fel, de egyikre sem válaszolt. Talán az apja találta meg őket, és azonmód széjjeltépte. Pár éve mintha őt láttam volna a Deákon a Gödör előtt, felé siettem, de mire odaértem eltűnt a tömegben. Azt hiszem abban bíztam, hogy ezer közül is felismerném. Pedig ez oltári hülyeség. Már a csókja ízére sem emlékszem.