Önéletlányaim - Egyes számú

Ági

Ágival 1989 júliusában ismerkedtem meg, Balatonfenyvesen, a nyári táborban. Ő Sopronból érkezett oda, én Pestről. Csodaszép lány volt. Hosszú, derékig érő barna haj, nyúlánk, de már egyáltalán nem kislányos termet, finoman bimbódzó, idővel gyorsan nőiessé váló dekoltázs. Szeme kék, mint a teljében virágzó csillagvirág. Őelőtte nem volt még hivatalos barátnőm. A Niki osztálytársam volt, az más ügy. Különben is, a nagyszünetben az csak szájrapuszi volt, semmi komoly. De az Ági, ő egészen más tészta. Nem láttam megérkezni, pedig a mi csoportunk egy nappal előbb jött, mint a többi. Mi voltunk az előőrs, mi vettük birtokba először a tábort. Ennek megfelelően teljesen a sajátunknak éreztük. Zsemó, Gyuca meg én voltunk a helyi véderő, a védegylet. A három szamuráj. Míg mások a játszótéren múlatták az időt, addig mi a közeli erdőt vettük célba. A tölgyek törzsét ostromoltuk, a lenyúló ágakat őserdei liánnak nézve, surrantunk a légben, mint kis helyi Tarzanok. Aztán a második nap belebotlottam. Az Ágiba. Azaz inkább ő belém. Nekem jött biciklivel. Szó szerint elütött. Utóbb úgy védekezett, rossz volt a fék, de az igazi ok a női szeszély, a női pletyka. Csacsogott a lelkem a bringán, amikor a padokhoz értek a leánytársakkal, ahol mi, szamurájok a következő tervet, következő háborút beszéltük meg éppen. Én háttal a többieknek, a padok előtt guggoltam. Nyírfa vagy afféle vesszőt faragtam a zsebkésemmel. És akkor felborított. Hátulról jött nekem, telibe kapta a törzsem, a lában kifordult alólam a sebességtől, az ütközés erejétől. Kinyúltam, mint a béka azon a köves kis placcon. A bicikli is elrepült, és vele Ági, de gyorsan felpattant, és sietett megnézni mi bajom lett, pedig ő is megsérült. Beverte a lábát a pedálba, a kormányba a mellkasát, combján felhorzsolódott a bőr. Én a karomat fájlaltam, meg a bordáim, de semmi komoly szerencsére. Két haragos pillanat után már nevettem is. Ezt meglátva az ő komorsága is jókedvre váltott, és odakiáltotta a többi lánynak, hogy semmi baja nincs a fiúnak. Ez voltam én, a fiú. Aztán lettem az ő életében is az első fiú, ahogy ő nekem az első lány. Mi voltunk, lettünk a tábor hivatalos szerelmespárja. Mindenhová együtt mentünk ahová fiú és lány együtt mehetett. Egymás kezét fogva jártunk, és amikor tehettük, csókolóztunk. Ehhez persze kellett vagy két nap hódítás, de Ági modern lány volt, beérte ennyivel. Még tapizhattam is a publikusabb helyeken, tényleg modern lány volt. És kedves, és gyönyörű. A hangja csilingelt, akár csengők a szélben. Sokat beszélt, de szeretett hallgatni is. Okos lány volt, szelíd, kedves teremtés. Van egy közös fotónk. Nekem már nincs meg, talán neki igen, de ez nem is lényeges. Ott állunk a fenyvesi strand közepén, fürdőruhában, és szorongatjuk egymás kezét, közben idétlenül mosolygunk bele a kamerába. Nehezen búcsúztunk, nem akartuk, hogy vége legyen, egyáltalán a tábornak, a nyárnak, ennek a szerelemnek. Címcsere, elérhető telefonszám (emlékszem én anyám munkahelyi számát adtam meg), iskolai levelező cím. Egészen ősz végéig tartottuk a kapcsolatot, lázas szerelemben, aztán engem megtalált egy új érzés, és sokáig nem válaszoltam a levelére. Amikor nagy nehezen mégis rászántam magam, megtudtam tőle, hogy szimultán nála is érkezett az új érzés. A távolság döntött, és jól is van ez így. Megígértettük egymással, hogy bármi történjen, mi mindig barátok maradunk. Tizenöt éve már, hogy azt sem tudom mi van vele, mi lett belőle, mit kezdett az életével. Jó volna talán megkeresni, úszni egyet a Balatonban, lángost enni, kifeküdni a partra, élvezni a napfényt, a zsibongást, mint akkoriban. De hiszen ez teljes lehetetlenség. Pontosan tudom, tisztában vagyok vele. Ugyanis nem tudok, nem tanultam meg azóta sem úszni.