Önéletlányaim - Négyesszámú

Rebeka

Regina után több mint egy évig nem volt barátnőm. Más dolgok foglaltak le, nem a csajozás. Jóval többet jártam edzésre, mint korábban, versenyeztem, volt, hogy nyertem is, talán titokban élsportolónak készültem. Apám nagyon örült volna neki, de végül máshogy történt. Az egyik birkózó edzésen egy nálam majd kétszer akkora fiúval párosítottak össze. Ez még nem is lett volna akkora baj, ha aznap nem a vállon átdobást gyakoroljuk éppen. De pechemre ezen a napon raktak össze a dagival. Elég volt egyetlen félresikerült mozdulat. Aznap még nem is éreztem, hogy baj lenne, de másnap már nagyon fájt. Lágyéksérv, műtét, Madarász utcai kórház. Ez volt akkoriban a gyermekek kórháza. Lehet még ma is az, nem nagyon jártam a falai között mostanában. A kórházban ismertem meg Rebekát, Rebust. Szőke, alacsony lány volt, széles csípő, formás fenék, kissé vastag combok, erős, izmos vádli. A cicije egészen parányi volt, mint két kicsi dió. Még csak tizenhárom éves volt, de már három barátja volt már előttem. Falta a férfiakat. Na, jó a fiúkat. Cserfes, nagyszájú csaj volt, a mandulaműtétére várt. A folyosón ismerkedtünk meg, még a műtétem előtt. Berezelve topogtam a folyosón, fújtatva, hörögve, a falat pöckölve. Egy óra múlva kezdődik a műtét. Altatásos. Az arcomra kerül egy maszk, jön az altatógáz és huppsz már alszom is. Aztán sika, kasza, és ébredés. Féltem a vágástól. Féltem, hogy nem ébredek fel. Ani, nővérem mesélte még a bejövetel előtt, hogy van, aki nehezen jön vissza az altatásból. Teljesen rám hozta a frászt. Tényleg ideges voltam. Rebeka odaült mellém a folyosón lévő fehérre festett, nagy, széles padra és vagy két percig meg sem szólalt. Aztán, olyan felnőttesen csak ennyit mondott:


- Nyugi, pillanatok alatt megvannak veled. Betolnak, kitolnak. Ma már te vagy a negyedik. Gyorsan megy ez, ne izgulj.

Olyan nyugodtan, olyan kellemesen mondta, hogy egyszerre megnyugodtam. Hiszen tényleg. Én is láttam, hogy akik bementek, azok igen hamar már jöttek is vissza. Tényleg nem bonyolult ügy ez. Aztán nem is lett az. Egy óra alatt megvoltam mindennel. A műtét utáni alig ébresztő után rendesen kiütve majdnem estig aludtam. De utána frissen, üdén ébredtem. Az ágyam körül ott volt az egész család. Anya, apa, nővérem, nagymami, nagypapa. Felkelni nem tudtam és nem is szabadott, de azért felültem és így beszélgettünk. Hoztak sok-sok ennivalót, innivalót. Amikor elmentek megkértem egyik betegtársam "könyököst", hogy kapcsolja be a tartóban lévő kis tévét. Sérv kettő azt mondta, azt nem szabad, de könyökös jó haver volt, odaügetett a tévéhez és bekapcsolta. Surda ment benne, épp az a jelenet, amikor az étteremben először táncol a jövendőbelijének. Néztem a tévét, azaz néztük, a nővéreknek fel se tűnt, hogy nézzük, és egyszerre oldalra sandítottam. Rebeka állt az ajtóban, kezében egy doboz keksz. Meg sem várta, hogy magam mellé invitáljam, odaszökkent mellém, és leült az ágyam szélére. Tévéztünk. Egészen addig, amíg le nem buktunk. Hirtelen egy nővér jelent meg az ajtóban, szentségelt egyet, a szobájába zavarta Rebust, a tévét meg kikapcsolta. Ostoba némber. De ez volt az a pillanat, amikor megpecsételődött a sorsunk. Másnap már felkelhettem és azonnal Rebeka szobájához siettem. Nem volt bent, neki épp akkor ment le a műtét. Megvártam. Láttam, ahogy betolják a szobájába. Ahogy bemennek hozzá a szülei. Nagyon fiatal szülei voltak, szinte még kamaszok. Érdekesnek hatott számomra. Aztán nagyjából azt a jelenetet ismételtük meg amit nálam, csak tévé és keksz nélkül. Én beszéltem, ő egy lapra írta a válaszokat. Sokat mosolyogtunk. Tőle tanultam meg mi az a mosolygós fej. Utána még három napig tartottak bent minket. A második nap csókolóztunk először. Hajh, nagyon tudott csókolózni. Vele tanultam meg smárolni. Azelőtt olyan rendes fiú módjára csókoltam a lányokat. De Rebus dirty csókja teljesen levett a lábamról. Eksztatikus mámor volt, szinte beleborzongtam. Úgy járt a nyelve a számban, mint a motolla. Mondanom sem kell, hogy alul, de felül sem hagyott hidegen. De ennek ellenére sem szerettem belé. Valahogy nem ment. Túl vagány lány volt, nagyhangú, harsány. Ő dominált a kapcsolatunkban. Két napig jártunk. Én mehettem haza hamarabb. A búcsú előtt még berángatott az egyik kezelőbe és tövig nyomta a nyelvét a szájamba. Előtte mandulás vagy mogyorós csokit majszolhatott, mert olyan volt a csókja íze. Amikor csókolt, szinte levegőt sem vett. Beleadott apait-anyait. Tizenhárom éves volt akkor. Mi lehet vele most? Még mindig ilyen vérbő, ilyen harsány? Azt gondolom igen. Vagy mégsem, gyermekei vannak, már régen lenyugodott, igazi családanya lett belőle. Még a vezetéknevét sem tudom. A cetlire, amit búcsúzáskor adott, csak a címét és a keresztnevét írta fel. Én minden adatomat megadtam. Sosem írtunk egymásnak. Az ő típusa szerettette meg velem a vérbő, temperamentumos lányokat. Köszönettel tartozom neki.