Az utolsó uszályos

Már egy hete tudtam, hogy haldoklik. Közönyösen fogadtam a hírt, mint apám halálakor. Nekem az öreg és a fater egy történet. Vele voltam, mikor megismertem, és apám temetésén láttam utoljára. Ennek éppen tíz éve. Tudtam róla, persze, hogyan él és miként, anyám sokszor meglátogatta, mesélt róla nekem is. Elmondta mi a helyzet, hogy mi történt mikor leállt a gyár, hogyan nyugdíjazták, hogyan tették félre. Minden szavában keserűség bujkált. Anyám eleve egy szorongó lélek, talán ezért is beszél általában csak a problémákról. Ezt látja, ebben él. Unalmas, semmitmondó életet kreál magának, pedig… Pedig tele van történettel, élettel, múlttal, mesékkel. Eltüntette magában. Slussz – passz sose volt. De aki tíz testvér társaságában nő fel falun, annak lehetetlen, hogy ne legyenek emlékei, történetei. Nekem ezekről sosem mesélt, még gyermekkoromban sem. Úgy nőttem fel, hogy nem tudtam meg igazából ki is az én anyám. Egy-egy foszlányt, emléket felcsippentettem, mint tyúk az udvaron a magokat, mikor keresztanyáméknál töltöttem a nyarat egészen iskolakezdésig, de mintha az én anyám lett volna a család fekete báránya, senki sem beszélt róla hosszabban, pár szóval elintézték általában a dolgot, még nagyanyám is, pedig ő igen beszédes asszony. Borisz apóról viszont mindig, mindent tudtam. Korrekt tájékoztatásban részesültem. Az öreget nyugdíjazták. Imre bácsinak isiásza van. Kezd megsüketülni. Már alig olvas, mostanában nagyon fáradékony. Meghalt Berci kutya, pedig nagyon szerette az öreg, nagyon bánatos emiatt. Vittem neki egy macskát a kutya helyett, örült neki. A macska megfialt, most kilenc kismacskával él együtt az öreg, benépesült a ház, tudod az uszály. Megromlott a látása és a hallása, a szívével is gondok adódtak. Megőrült a kisöreg, egymaga szegecsezte újra az egész fedélzetet, majd belé vakult, két hétig nem mehetett napvilágra, az orvos eltiltotta az erős fénytől. Hiszen tudod, mindig szerel valamit. A minap is, megyek hozzá, ház nem azt látom, hogy a létra tetején lóg, és éppen a felépítmény tetejét kátrányozza újra. A szívem majd megállt. Nyolcvanöt éves, egy rossz mozdulat, és kampec, még a vízbe esik nekem a bolondja. Ezekkel a rigmusokkal traktált. De mégis jó volt hallani. Hogy van, hogy él, hogy létezik. Hálátlan fiú. Ezt is mondta anyám. Ez volt az egyetlen igazsága. Tényleg hálátlan voltam Borisz apóval szemben. Embertől, még nem kaptam annyi értő szót, fegyelmet, emberséget, mint az öregtől. Tágabb értelemben ő nevelt fel. A fiának tartott. Nyaranta szinte minden percet vele és nála töltöttem. Az uszályon. Ó, kapitány, kapitányom. Matróz mivoltom ugyan, annyiban kimerült, hogy kétnaponta felsúroltam a fedélzetet, és meglocsoltam a virágokat, de mégiscsak úgy éreztem, hogy egy hajón teljesítek szolgálatot, hiszen az uszály tényleg hajónak volt minősítve. Négyszáz tonnás uszály, gyártási év 1960. Belvízi hajózásban vett részt egészen 1990-ig, amikor az öreggel együtt nyugdíjazták. Ide vontatták, Újpestre, a halott hajók dokkjába, ahogy a gyárban nevezték ezt a vas monstrumokból álló fém szigetet. Hat-nyolc kiszuperált uszály tengette itt végnapjait, de nem mindegyiknek volt lakója, olyan lakója, mint Borisz bácsi, meg pláne nem. Délutáni szieszta idején, amikor a bácsi pihenőre fogta, én át- átlopóztam más hajókra is és birtokba vettem őket. Egész flottát tartottam uralmam alatt. Voltak a jók meg a rosszak, ahogyan az életben is. A jók voltunk mi, mármint az uszályosok, a rosszak pedig az ellenség. Ők mindig más alakban bukkantak fel, hol így, hol úgy. A győzelem sosem volt kérdéses, csak néha hosszabban eltartott, míg elűztük a pogányokat. Nagyanyám hívta így a nem vallásos embereket és a huligánokat. A huligánokat én is utáltam, így lettek ők az ellenség. Néha beették magukat a váramba, és ott portyáztak. Valóságos értelemben. Szívták a ragasztót. Meg a csavarlazítót. Bódult állapotban ténferegtek a fedélzeten, nyakuk köré dobták a mentőövet, és röhögtek, nevettek, ordítottak, dobálóztak. Némelyik kihajolt a korláton, át egészen a víz fölé, és onnan kurjongatott. Sok esetben megtisztelte a vizet hányásával. Undorító volt. Leginkább úgy védekeztem ellenük, hogy rájuk uszítottam a kutyákat. Régebben sok kutyája volt az öregnek, egy egész falka. Aztán ez megszűnt. Elszöktek, elhulltak, megmérgezték őket, ki hogyan végezte. A Berci kutya bírta a legtovább, az vagy tizenöt évig az apó mellett szolgált. Nagy, melák bernáthegyi volt, szép barna szemmel. Mindenki félt tőle, pedig ha igaz embernek érzett, nem bántott. Olyan jámbor volt, hogy azt is hagyta, dögönyözzem bátran, fülét cibáljam, ugráltassam, mint egy bakkecskét. Tényleg jámbor jószág volt, társam volt mindenben, de főleg a pogányok kiűzésében. Tiszteletünkre, a győzelemre sok esetben megszólaltak a közeli harangok. Ez persze nem volt igaz, csak misére invitálta a híveket, de a harangszót mi a magunk győzelmének ünneplésének tudtuk be. A kutya csak állt kikerekedett szemmel, fülelt, mint aki álmot lát, vagy éppen vadat cserkész be, nagyokat vakkantott, kétszer megfordult a tengelye körül, pedig egy ilyen böszme állatnál ez nem volt könnyű, majd leült és felém fordult. Kockacukorra várt a szemtelenje, mert tudta, hogy mindig van nálam és a győzelemhez hozzátartozik a díjazás is, a zsold. Sosem tévesztettem meg. A barátait nem csapja be az ember. A barátait nem csapja be az ember? Most ez a mondat cseng vissza állandó jelleggel fülemben. Én becsaptam az öreget, vagy csak felnőttem? Minden megy a maga útján, nem igaz? Én felnőttem, elhagytam gyermeki mivoltomat és munkát, hivatást, egzisztenciát vállaltam. Borisz apó, meg csak Borisz apó maradt. Nem is tudott más lenni, nem is akart más lenni. Amikor felnő az ember, megemberesedik, sok dologgal leszámol, vagy éppen elszámol az életében. Pergővé, feszessé válnak a mindennapjai, nem ér rá arra, hogy a pillanatoknak éljen, tervezgetni kezd. Házat, autót, feleséget, gyereket. Keresi a mintákat, másolni próbálja a múltat, de egyben újratervezni a jövőt. Csak nem elkövetni azokat a hibákat, amiket a szüleim elkövettek. Közben pedig hibát – hibára halmoz. Itt van ez is. Én meg az öreg. Láthatatlan kapocs fűz össze minket, és mégis ki az, aki feléje sem nézett már tíz év óta? A hálátlan fiú, igen, pontosan ő az. Este van, fojtogató őszi eső szemerkél, párás, ködös az idő. „Megölte valaki magát,Az hozta ezt a rút időt.”

 Sétálni indulok, fejemben ezer gondolat. Nem tudom, merre vezetnek lépteim, nem érzékelem sem az időt, sem a teret, csak megyek. Megyek, és tudom sehová sem érkezem. Talán mégis, talán van út visszafelé. A környék ismerős, szinte semmit sem változott. A tölgyfák sora mellett kis kőfal vezet a lejáróhoz. A járda új, friss betonból, bicikli út vezet rajta a város felé. A parton elhagyott csónakok fekszenek a móló sötétjében. Némelyikben térdig áll a víz. Folyásnak ellenirányban lépdelek, csípős szél marja arcom. Az utca néptelen, a nevem névtelen. S ím, itt- e kő, a macskakő. Itt kell lemenni a dokkhoz. Meg kéne állnom, ne tovább. Egy ember, aki keresi a múltját? Nevetséges. Szánalmas és nevetséges, ezen apám is jót röhögne. Vele voltam itt először. Emlékszem, nyár volt, horgászok ültek végig a parton, ki sámlin, némelyik horgász székben, ki csak úgy guggolva, oda-odakérdezett feléjük, szakikám, van kapás, harapnak a halak? Majd estére jobban jönnek, jött egy-egy válasz, ilyen melegben a kövek mögé bújnak, csak a keszeg sütteti magát a napon, mást nem tesz az istenadta, rángatja a cájgot, rángatja, de csak játszik a horoggal. Aztán sör van elég? Az van. Nem baj, hogy nem harapnak, én nekik szurkolok, mármint az a jó, ha egy-nulla a halaknak. A horgász úgyis fene egy forma, biztosan kiegyenlít. Hideg van, szinte harapom a levegőt. A lámpafény rávetül arcomra, meg-megvilágítja. A dokkot nézem, a rozsdamarta hajótesteket. Szép sorban itt van mind, mint akkor. A vontatott uszályok, a tolóhajók, a bárkák. Testük fénylik a sötétben. Az egyik felépítményben, a rakterület feletti részben, az egyik négyszáz tonnáson homályló lámpafény dereng. A kéményből szürke füst száll az ég felé. Rádió hangja szól. Egészen közel megyek, szinte hallom, ahogyan lefekvéshez készülődik az élet odabent. Borzongató érzés az apó közelsége. Borzongatóan szép. Olcsó dohány illata csapja meg orrom, egy öreg, elgyötört test jelenik meg a fedélzeten. Köhécsel, krákog, csoszog, és berzenkedik a hidegre fordult idő miatt, majd a korlátra hajol, és a valamikori hajógyár épületének sötétjébe veszik tekintete. Újra álmodik. Újra a vízen van, szeli a habokat, hé, hahó, horgonyt fel, vigyázat, indulunk! Keze talán most éppen a hajókürt felé nyúl, meghúzza, jó erősen, szalutál, majd a kormánykereket fordítja megfelelő irányba. Kezével finoman int a kikötőben maradtaknak, au revoir, ég veletek, fehér sapkája meg-megbillen az ébredező szélben… szeme aprókat jelez a kikötőbe érkező bárkáknak. Hirtelen felébred az álomból, szívéhez kap, összeesik. Kezével görcsösen markolja a hajókötelet, de csak egy percig, egy pillanatig talán, aztán tagjai újra ernyedtté válnak, megpihen. Ő már megérkezett. A fedélzetre sietek, karomba veszem a súlytalanná lett öreg testet. Ősz fürtjeit a megtépázott idő sem tudta fénytelenné tenni, finoman barázdált arcát a ráncok sem csúfították el, él még, él igen. De már csak bennem. Végtelen vizekre hajózott, az élet végtelen nagy rakományaival. Kétszer húzom meg a hajókürtöt. Éles hangja szilánkosra töri az éjszaka fényeit. Alattunk a rozsdás uszály meg-megbillen a szél fodrozta hullámokon.