A közelmúltig szinte semmit sem tudtam Vincent Pérez művészetéről. Volt valami periférikus információm a fickóról, néha láttam egy-egy filmben a vásznon feltűnni, de alapvetően bohócnak, pojácának tartottam. A filmjátszás egyik léhűtőjét láttam benne. Ma már bevallhatom, hatalmasat tévedtem. Ez a fickó zseniális. Minden ízében, minden elemében virtuóz játékos. Rengeteg életet hordoz magában, és nem szégyell adni belőle másoknak. Nézzük meg, hogyan csinálja!
Haladjunk időrendi sorrendben, és ugorjunk át néhány igazán sikeres kezdést (Cyrano de Bergerac, Margó királyné), bár fontos lenne beszélni róluk, de a karakter építés szempontjából ez most elhanyagolható. Amivel kezdünk az a 1993-ben forgatott Fanfan című francia mozi Alexander Jardin kitűnő rendezésében. Ez a film a kilencvenes évek francia színjátszásának egyik kiemelkedő, kultikus darabja. Pérez, a rendező alteregóját, Alexandert kelti életre a filmben, az ő jellemfejlődése, karakterisztikájának mélyülése a film kulcspontja. Korábban már írtam erről a filmről, sok újat nem tudnék ahhoz az íráshoz hozzá tenni, de azért az lényeges alanyunk szempontjából, hogy már harmincon innen is egy ilyen nehéz szerepet fel tud vállalni, nem mellesleg remekelni benne. Pérez partnere (később is sokat játszanak együtt) a bájos és elragadó Sophie Marceau, voltaképpen ennek az esszének anima megfelelője lehetne az ő ide tükrözött életrajza. Tehát, a bohócnak tartott ifjú francia titán (aki Svájcban született nem mellesleg) ebben a filmben megküzd önmagával és választott jellemével; és nagy harcok árán végül győzedelmeskedik önmaga felett, ami nagyon jót tesz a filmnek is, a játékának is. Kötelező darab mindenkinek.
De haladjunk tovább az időben. Pérez nevet szerezve Hollywood felé kacsingat, aki vissza is kacsint rá, de mégsem jön a várva-várt szakmai, egyéni siker a tengerentúlon. Vincent képtelen azonosulni a felkínált szerepekkel, unja a rá aggatott skatulyákat, bár a színészi játéka szinte mindegyik filmben meggyőző, mégsem elégedett sem önmagával, sem a teljesített feladatokkal. Sanyarú a francia színészek sorsa a pálmafák árnyékában. Talán a jelen francia színésznagyságai közül csak Gerard Depardieu vagy Jean Reno tud labdába rúgni az álomgyár agyonstilizált világában. Pérez, nem kér ebből és inkább az francia és az európai közönségre koncentrál az ezredforduló tájékán. Milyen jól teszi! Néhány felejthető film után elérkezik a 2003-as esztendő és benne a korábbi nagy siker újszerű feldolgozása, a Tulipános Fanfan. Ez a film igazi közönségfilm, remek képekkel, asszociációkkal, kaland, szenvedély, szerelem, harag, mind egy filmbe sűrítve. A középpontban természetesen Vincent frenetikus játékával. Nem kérdés, hogy itt, ekkor látjuk azt a Vincent Pérez-t, aki igazán elemében érzi magát. Vív, és közben bájcseveg támadóival, tisztes dámákat, királylányt istápol, herceggel, királyokkal packázik, mindezt a szerelem nevében Gérard Krawczyk nagyszerű rendezésében. Igazi népi figura, a nép egyszerű gyermeke, abból a korból, amikor még nem volt szégyen nevetni egy-egy köznapibbnak nevezett tréfán, és a hősök még igazán hősökké tudtak válni. A filmbemutatón állítólag Lollobrigida is megjelent és dicséretekkel halmozta el az ifjú hősszerelmest, aki ekkor már nem is annyira ifjú, de mindenképpen remekül hozza ezt a bolondosan léha figurát. Partnernője a gyönyörűséges Penelopé Cruz, aki valljuk be, nem kap túl sok lehetőséget a karakán Pérez játék fényében, de nagyon szerethető Adeline szerepében. Ez egy jól sikerült mozi, aki beül rá, nem csalódik. Maga, a fantasztikus Gérard Philipe is bizonyosan kezet nyújtott volna utódjának, ha megélhette volna ennek a filmnek a sikerét. De sajnos ő oly korán itt hagyott minket. Pérez, talán neki is, érte is játszott. Szép lenne, ha ez titokban, csak egy picikét így is volna.
Elérkeztünk a harmadik színhez, a harmadik filmhez. Voltaképpen lezárjuk a kört, amit indítottunk. Eddig láttuk a pályakezdőt, akiben ott vibrál a szakmai alázat és az értelem, a vágy és a szenvedély. Aztán bepillantást nyertünk a szájhős-bohóc világába, aki csak addig szájhős, amíg verekedésre, párbajra nem kerül sor, mert amint valami haddelhadd veszi kezdetét, derekasan kiveszi részét az ütlegekből. Művészfilm, közönségfilm…és most jöjjön egy újabb közönségfilm? A franciáknak bámulatos érzékük van a köznapiságon túllépő kusza érzelmi szálak össze, majd szétbogozásában.
A Diane Kurys rendezte Maradok! (Je reste!) ennek a helyzetkomikumnak az egyik iskolapéldája.
Az év ugyanúgy a Tulipános éve, 2003-ban járunk. A főszereplő páros újfent a Marceau-Pérez páros, hozzájuk csatlakozik a remek jellemszínész, Charles Berling. Ez a hármas mindet visz. Frenetikus játékmóddal oldják meg még a lehetetlennek tűnő helyzeteket is. Adva van egy házaspár, Marie-Do (Marceau) és Bertrand (Pérez), akiknek a házassága, finoman szólva sem mondható harmonikusnak. Az asszony feladva énjét és életét alárendeli magát férje hivatásának és egzisztenciájának. Bertrand ezzel úgy él, hogy visszaél vele. Éli az arany ifjak gondtalan életét, miközben otthon gyönyörű felesége és kisfia igazán megtesz mindent azért, hogy a pap jól érezze magát otthon. Bertrand egy zsarnok képében tetszeleg, és mindezt úgy teszi, hogy önmaga sincs tisztában ezzel. De Marie- Domenica nem az a nyugodt, halk szavú teremtés. Fellázad ez ellen a pojácaságba hajló önkény ellen, és szeretőt talál magának, egy íróba botlik bele, a nem túl életképesnek tűnő Antoine-ba (Charles Berling). Ekkor veszi kezdetét az a komikus játszma, ami ezeknek a könnyed, mégis szertelenül kedves és vonzó francia filmeknek sajátja. Megszerezni, elvenni, megtartani, visszakapni, Betrand végigjárja az általa teremtett pokol mindegy egyes lépcsőjét, pusztán azért a reményért, hogy maradhat, hogy ott tud maradni Marie-Do szívében. Hogy végül sikerrel jár? Aki megnézi, a Maradok! című könnyed, laza francia filmet, az választ kap erre a kérdésre is.
Összefoglalásként, pár mondatban szeretném megírni magamnak, hogy mit is tudtam meg, mivel kerültebb közelebb ehhez a szertelen franciához. Egy: Sugárzik belőle az életöröm, az élet végtelen szerelmese a fickó. Kettő: Rengeteg szakmai alázattal bír, amikor dolgozik, igazi profi. Három: Bohócsipka nélkül képes bolondozni, még a legkomolyabb tragédiák árnyalt világában is. Négy: Ha feltűnik a vásznon, egyből érezhetővé válik a jelenléte. Ha kilép onnan, feltűnik hiánya. Öt: A játéka mindig leköt. Hat: Az érzelmekre hat. Hét: Van a szemében valami fura, játékos fény. Nyolc: Már rendez is. Bohém lélek, első filmjének főszereplője kedvesének volt szeretője, gyermekének apja. (Gerard Depardieu). Persze, mindemellett nagyon jó barátok, és piszok jó színész mindkettő. Depardieu maga is megérne egy tágabban értelmezett filmes esszét, no, majd legközelebb. Kilenc: Még ötven sincs, vagy már ötvenhez közeledne? Egyre megy, a jó bor az idővel nemesedik. Rengeteg örömet fog még szerezni nekünk ez a fickó, bízvást állíthatom. Tíz: Játéka olyan tiszta, mint egy pohár víz. Egyszerű, de mégis eleven, vibráló, ösztönös. De talán ez a legfontosabb mind közül: meg tud nevettetni, és ha kell, ha azt kívánja a pillanat, tud sírni. Úgy hiszem, ez az igazán nagyok sajátja, ebben rejlik az a fránya titok, amit színjátszásnak nevezünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése