Szimba táncra kel

Verának kék biciklije volt, Juditnak piros. Páros szülinapi ajándék az ikerlányoknak. És persze nekem. Az én biciklim zöld színben pompázott. Egy napon születtünk a lányokkal, csak én egy évvel korábban. Május hónap utolsó napján. A három tavasz hírnök, vagy inkább a nyár előfutárai. Futárok a szélben, a szeles napsütésben. Ahogy megkaptuk a kétkerekűt, szinte le sem szálltunk róla. Mindenhová azzal akartunk menni. A játszótérre, iskolába, gyerekorvoshoz. Még moziba is elcipeltük kerékpárjainkat. Volt, hogy a pénztáros néni vigyázott rá, amíg mi a sötétben egymás szemét lesve unalmas szovjet ifjúsági filmeket néztünk. Közben mindvégig a biciklikre gondolva. Nevet is adtunk nekik. Első időkben csak egyszerűen biciglinek hívtuk őket. Aztán a lányok úgy döntöttek, hogy ismert amerikai filmszínészek, színésznők nevét kölcsönzik járgányaiknak. Így lett a kék bicikli Mr. Bogart, a piros bicikli pedig Mrs. Monroe. Én sokáig ellenálltam a kísértésnek, és nem illettem névvel a sajátomat. Aztán mégis. De nem mentem olyan messzire. Komédiás nagybátyám emlékére, Gézukának kezdtem szólítani a kerékpárt. A lányok ezen persze jót nevettek. Anyám nem. Történt egyszer, hogy iskolába indulván kivezettem Gézukát a tárolóból a ház elé, anyám éppen akkor lépett ki a házkapun, közértbe indulván. Lelkesen szólítgattam a zöldes fényekben úszó gyermekjátékot, Gézuka, Gézuka, irány az iskola!, amikor hirtelen elkaptam egy pillanatra anyám tekintetét. Géza anyám bátyja volt. Sok éve már, hogy meghalt. Önkezével vetett véget életének. A család próbálta titokban tartani, de egy olyan kis faluban, ahol Géza bácsi élt, hamar híre megy a dolgoknak. Mert a Géza ivott, nemtörődöm, léha ember volt. Csak az ital meg a nők. Ez a kettő számított neki. Okos ember létére mihaszna, értelmetlen dolgokkal töltötte az idejét. Madarakat festett. Csakis madarakat. Leginkább gólyát, fecskét, a csalitosból szárnya kelő sarlósfecskét. Tengernyi vászon és még több színes jegyzet maradt a bácsi után. Szobrászkodott is. Szintén madarakat. Vagy, ha nem is madarakat, madártestű, de emberfejű lényeket. Kisplasztikák leginkább. Sokszor a felismerhetetlenségig eltorzult alakokkal. A faluban azt beszélték, démoni erő lakozik a Gézában. Egy őrült, megszállott elme tartja fogságban. Pedig nem bolond ember, hiszen korábban mindenki szerette, tisztelte. A rokonság, a falu, a plébános úr, Rubek iskolaigazgató. Volt, hogy a Géza kifestett, majd három nappalon és éjszakán keresztül a híres magas tantermet az iskolában. Azt a helyet, ahol még maga Petőfi is eltöltött egy éjszakát mikor átutazóban Pest felé mendegélt a cudar télnek közepette. A tantermet meg azért nevezték magasnak, vagy inkább magosnak, mert Lucchetti, a híres olasz, ámde igen részeges építész nem oda tervezte ahová valójában kellett volna, hanem pontosan az eredeti tervnek átellenben. Ablaka nem az iskolaudvarra nézett, mint a többi teremnek, hanem az eklézsia rózsákkal, szegfűkkel teli virágoskertjére. Ez még nem lett volna baj. Az már inkább, hogy a teremhez nem tervezett a belső térben lépcsőt, így azt csak kívülről lehetett megközelíteni. Igen, ám, de nem az iskola felől, hanem a már emlegetett paplak felől. Szegény Márton pap, be sok reggel ébredt vidám, kurjongató gyermekhangra! Kis köves út vezetett a paplakon át a magos terem felé, amihez egy pár soros lépcső vezetett fel. Széles, nagy faragott kapuja, nagy mérete, három szárnyas ablaka szinte kiemelte a tér közül, nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyi re idegen, mennyire árva ott a hatalmas jegenyefák árnyékában. De Géza szerette azt a termet. Ott lett először osztályelső, majd évfolyamában a második legjobb tanuló. A sportversenyről készült képek, Géza bácsival a dobogó harmadik fokán, még mindig ott árválkodik a híres tanterem ma már szürkébe hajló falán.




De Géza nem attól lett végül közutálat tárgya a faluban, hogy ivott, meg hogy verekedésbe keveredett sokszor a Hudák bácsi kocsmájában. Frontkatona volt, mindenki tudta. Tudtak a fejsérülésről is, a három nap éber-kómáról. A bal lábát is akkor lőtték el, mikor már a Dontól visszatérőben volt a magyar sereg. Géza azt mesélte, nem is a ruszkik lőttek, hanem a németek. Így kényszerítve őket a visszavonulási parancs megtagadására, és életüket és vérüket áldozva a Führerért. Hogy ebből mi volt igaz, a Jóisten tudja, de tény, hogy a jó kedélyű, vidám Géza, a korábbi vásári komédiás a háborúból hazatérve emberkerülő, komor, hallgatag emberré vált.



Erre, a búskomor, hallgatag képre gondolhatott anyám, amikor babusgatni kezdtem a biciglit. Rám nézett, valami lemondó szomorúság bujkált a szemében. Rám nézett, de szólni nem szólt. Keze közé fogta arcomat, mélyen a szemembe nézett, majd csendesen elmosolyodott.



- Jól van, na, jól van. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj. – súgta halkan, elvette a kezét, megsimogatta fejem, majd sietve a közért felé indult. Nem értettem, de próbáltam együtt érezni vele. Sokáig nem is ültem fel a Géza bicikli nyergébe, vagy kétsaroknyit toltam magam előtt, mire felpattantam rá és az iskola felé indultam.



Szóval, mi voltunk a három biciglista. A nyár legszebb virágai, a gondtalan gyermekek. Nyolcévesen olyan hatalmasnak tűnik a világ. Minden megismerésre, felfedezésre vár. Minden olyan idegen, olyan új, izgalmakkal teli. Bár lakótelepen éltünk, mégis a város szélén, közel a valamikori erdőséghez. Azért valamikori, mert sok fát kivágtak már az óta, amióta elkezdődtek mifelénk a hatalmas építkezések. Húszezer új lakás épül itt, jelentette be nemrégiben az egyik miniszter a tévében. Karácsonyra már beköltözhetnek az új lakók, lesz óvoda meg játszótér, iskola, patika, orvosi ügyelet. A tömbök aljában helyet kap egy Posta, egy másik tömb aljába közértet terveznek. Egyedül a hivatal lesz távolabb, a hivatalos dolgokért továbbra is utazni kell. Mi tavaly költöztünk ide, együtt a két lány családjával, éppen karácsony előtt egy héttel. Óvoda, játszótér még egyáltalán nincs, de az iskola idén ősszel megnyitotta kapuit, és anya a sárga csekkeket már a ház aljában lévő Postahivatalban fizeti be. A közért meg tényleg karnyújtásnyira van. Panaszra semmi okunk. Igaz, kevesebb lett az erdő, de még így is akkora, hogy mire körbekerekezzük a lányokkal, rendesen kifáradunk. Főleg Judit. Asztmás. Nehezebben veszi a levegőt, főleg mozgás közben. Többször meg kell állni, mikor ő is ott van velünk. Néha ez elég fárasztó, mert amikor erősebb menetben van az ember, úgy hajtana tovább. Szerencsére most már ritkábban jönnek nála elő a rohamok, az orvos azt mondja, hogy jelentős javulást mutat. Ha így megy, tovább egy-kettőre kinövi. Vera azt mondja, ez nem igaz, kihallgatta a szülei beszélgetését mi után elment az orvos. Vera anyja már annak is örülne, ha tünetmentes lenne Judit. Az erdőt is megtiltotta. Sterilebb, portalanabb környezet kell, a pollenekkel teli erdő és környező bokros, fás részek nem használnak a javulásnak. De Judit nagyon kitartó és hősiesen viseli a rohamokat. Pedig nem kellene neki. Titkon azt gondolom, hogy szerelmes belém. Más különben miért tartana folyton velünk, velem és Verával? Mert mi aztán ízig-vérig gyakoroljuk gyermeki mivoltunk minden szeszélyét, szenvedélyét. Éltető kíváncsisággal szemléljük a köröttünk egyre nyíltabbá és nyitottabbá váló világot. Ha kedvünk tartja, tótágast járunk a kopogó esőben, dombok tetejéről bukfencezünk a semmibe, tavasszal ébredt szelek hátán körbejárjuk a világot. Sokszor csak képzeletben, de van úgy, hogy némely valóságunk összeér álmainkkal.



Az ötlet, hogy lelépjünk otthonról és szökjünk be a városba, Verától származik. Régóta tervezte már, tudom. De partner kellett neki a kalandhoz. Juditra nem számíthatott, egyrészről mert gyáva volt és félt a szülőktől, másrészt pedig azért, mert az utóbbi időben annyira rosszabbodott az állapota, hogy állandó orvosi felügyeletre szorult. Ez persze így nem igaz, a dolog kimerült annyiban, hogy Vera nagynénje, Ildi néni vigyázott rá a hétköznapokon, amíg a szülők a munkából haza nem értek. Ildi néni most éppen munka nélkül van, rengeteg a ráérős ideje. Óvónő, és abbéli hitében hagyta ott előző állását, hogy majd itt, a hamarosan megnyíló óvodában biztosan számítanak rá. Ez így is lett volna, ha nem késlekednének az építési munkálatok befejezésével. Sok kisgyermekes anyuka és apuka hurcibálja a kicsiket belsőbb kerületek óvodáiba, vagy az anyuka otthon marad a gyerekkel, egészen addig, míg a telepen fel nem épül az új létesítmény. Ez még odébb van. A minap arra kerekeztem, azt láttam, hogy a munka folyik, szépen, ütemesen, de még az épület falai is épphogy a helyükre kerültek, tető még nincs, a szabad ég gyengéden bekukucskál és színes, mesélő fényeket fest a szürke falak köré. Szóval, Judit nem volt alkalmas partner, így jöttem én a képbe. Matek óra után a nagyszünetben beszélt először Vera nekem erről.



- Holnap, suli után buszra ülünk és irány az Állatkert. Benne vagy? – kérdezte lázas izgalommal. Majd meg sem várta a választ azonnal folytatni kezdte. – Ne izgulj, nem fognak keresni. Fel sem tűnik majd senkinek, te az edzést lógod el, én a szolfézst. Időre otthon leszünk. Bét és Gét elrejtjük az iskolaudvaron. Amikor végeztünk szépen besétálunk érte, és mint akik jól végezték dolgukat, nyugodtan hazakerekezünk. Időben otthon leszünk, ne aggódj. Benne vagy? – kérdezte újra, széles mosollyal az arcán.



Nem szerettem volna, ha azt látja rajtam, kételkedem. Verával ellentétben, én fülig szerelmes voltam belé. Ezért gyorsan siettem neki választ adni:

- Rendben. – súgtam neki. – De nekem igazolás kell, hogy részt vettem az edzésen.



- Ne aggódj, Dagi majd ad neked igazolást. Az ára csupán egy szalámis szendvics. Kibírod, nem? – felelte nevetve. Visszanevettem. Hát persze, hogy kibírom.



A szalámis zsömléket mindig apa csomagolta. Mindig rúd szalámit vásárolt és ő vágott belőle papírvékony szeleteket, majd tette a zsömle vagy kenyér közé, sajttal a hús és a kenyér között. Ezeket a szendvicseket figyelte ki egyszer Dagi, és igazán jó bevételi forrásom lett a későbbiekben. Egy zsömle tíz forint volt, kettő, méretesebb kenyérkaréj tizenöt. Dagi volt az iskolában a mindenes. Kibukott diák volt, azt mesélték, majd az igazgatónő szánalomból magához vette, és mint fiának, vagy fogadott fiának, ezt az állást bulizta ki neki a Tanácsnál. Ez az üzlet most ráfizetésnek mutatkozik, de ki bánja? Több is veszett, ott, ahol, tudja mindenki.



Úgy történt minden, ahogyan azt megbeszéltük. A haditervet a nagyszünetben véglegesítettük, Vera pontosan, precízen megtervezte az egész folyamatot. Nemhiába, osztályelső. Tavaly megnyerte a kerületi matekversenyt, tudtam, hogy rábízhatom magam. Dagi persze pofátlan volt, mint mindig, a zsömle mellé elkérte még az újonnan beszerzett gombfoci figuráim is. Egy Détári és egy Nyilasi bánta ezt az izgalmasnak ígérkező kalandot. Sebaj, tudjuk, Mohács. Fura mód, osonni kezdtünk, nem csak úgy egyszerűen bújva, rejtőzve sétálni, hanem osonni. Végig a kertek alatt, majd át az iskola mögötti parkon, el a Nagytemplom mellett, át a néma házak között, átsétálva a kifőzdén. Így jutottunk el a troli végállomásra, ahol már menetkészen, indulásra várva bent állt a trolibusz. A buszra is úgy osontunk fel. Rájöttem, Vera imád rejtőzni, láthatatlannak mutatkozni. Van ebben valami mámorító, kétségtelen. A jármű hamar elindult, páran utaztak csak rajta, korán volt még a munkából hazaérkezőknek, viszont már elég késő ahhoz, hogy az iskolások már otthon legyenek. Meg is néztek minket. Gyerekek ezek még, alig lehetnek tíz év körül, hát, hol az anyjuk, hol az apjuk?



- Mímelj, beteget, hallod? Gyorsan, kezdd már! – súgta keményen Vera.

- De hát jól vagyok, semmi bajom…- dadogtam. – Nem fáj semmim.

- Majd fog! – sziszegte, és belemart a karomba.

- Au! – kiáltottam fel őszintén, és a karomhoz kaptam.



A kiáltásra felkapta a fejét egy néni, majd egy másik, egy harmadik. Fölém tornyosultak és kérdezgették mi bajom. Volt is merszem beszélni! Vera olyan haragosan nézett rám, hogy jobbnak tartottam a némát játszani. Ő persze beszélt helyettem is.



- Tetszenek tudni, már az iskolában kezdődött, közvetlen rajzóra után…- fecsegte lelkesen. – Egyszer csak elájult. Lédermann tanár úr egyből odasietett és talpra állította, kissé felpofozta, hogy életet leheljen belé, majd amikor látta, hogy pezsgőbb lett az arca, csak ennyit mondott: "Kutya baja a fickónak, kutya baja! De, azért, ha hazaérsz, nézesd meg az orvossal magad, fiam!" Olyan kemény volt a hangja, hogy szóltam is Jankónak, nem tréfadolog ellenszegülni a tanár úrnak, ha akarja, majd én elkísérem. Most megyünk a doktor bácsihoz éppen, csak körzet szerint nem oda tartozik a Jankó, ahová kellene, mert tetszik tudni, új lakásba költöztek, de még nincsen az új cím bejelentve.



A nénik, bácsik, asszonyok mind megértően bólogattak, miközben én még mindig a karom fájlaltam. Szerencsére a következő megállónál leszálltunk, több csodálkozó tekintet kísért minket utunkon. A Városligetben nincsen rendelő, hová mennek ezek a gyerekek? Vera még vissza is integetett nekik, nagy vidámkodás közepette. Csak a sziluetteket láttam, de úgy tűnt, páran rosszallóan csóválják a fejüket, némelyek mutatóujjuk felmutatásával is kifejezték felháborodásukat. De, mi ekkor már a két kőelefánt árnyékában tanakodtunk azon, hogyan is kellene belógni. Mert pénzünk a jegyre, persze nem volt. És itt biztosan nem jön be a szendvicses megvesztegetési trükk, még ha apa tényleg olyan gyönyörűen szeleteli is a szalámit. De, mint egész nap, most is szerencsénk mutatkozott. Egy kisebb gyerekcsoport tartott a bejárat felé, vagy tíz-tizenöt gyerek, egyetlen felnőtt társaságában. Itt könnyű elveszni és nehéz figyelni, hogy melyik gyerek tartozik a csoporthoz. Vera odatuszkolt egy velem egyforma korú lány mellé, és megfogatta velem a kezét, míg ő egy ugyanilyen korú fiúcska mellé állt be, szintén kézen ragadva szegényt. A csel remekül bevált, a felnőttek nem vettek észre semmit, a gyerekek meg nem árultak el minket. Szépen bemasíroztunk a főbejáraton, majd egy alkalmas pillanatban elengedtük alkalmi partnereink kezét, és jobbra indultunk, a majomház felé. Úgy tetszett, az ismeretlen kislány még sokáig nézett utánam. Az Állatkertben már jártam, többször is. Szinte évente, a családdal, de voltunk itt nemrégiben az osztállyal is. Igaz, mindig felügyelet alatt. Vagy a nagymami vigyázott ránk, vagy Kincses tanárnő. Így, Verával igazán izgalmasnak és újszerűnek tűnt a kert. Persze, nem értettem, hogy miért pont az Állatkert, hiszen semmi különleges nincs benne, mindenki számára nyitott és elérhető. Kérdeztem Verát, de ő csak csitítgatott.



- Pszt, majd meglátod! – felelte kurtán.



Ráérősen, de mégis kissé bújva sétálgattunk, tudtuk jól, két gyermek felnőtt társaság nélkül könnyen szemet szúrhat a gondozóknak. Egyszer még el is játszottuk jó hangosan, hogy az anyukánkat várjuk, aki éppen kiment a toalettre. A mami ugyanis terhes a kisöcsénkkel, és ilyenkor többet kell neki a kelleténél, tetszik tudni. Hihetetlen, de működött. Egy bácsi még meg is paskolta a vállam, megértően páváskodott, Verának egy néni almát nyomott a kezébe. Olyan finom nyári almát. Megosztoztunk rajta. Esteledni kezdett, már alig lézengett pár látogató a park területén. Igyekeztem jelezni Verának, hogy itt az idő, vagy itt éjszakázunk, vagy még kisurranunk, mielőtt bezárják a kapukat.



- Várj! Már nem sok idő…hallom a bőgést. Hallod te is az oroszlánokat? – súgta fojtott hangon.



Hallom, hát. Épp most vacsorálnak. Ha észrevesznek minket, majd jól eléjük vetnek. Ne hülyéskedj már, intett le.



- Gyere! Itt az idő! – azzal futásnak eredt az oroszlánok barlangja felé.



Én meg rögvest utána. Egyrészt mert féltem, másrészt mert utáltam volna, ha gyávának tart. Nagyon szerelmes voltam belé, ha azt kívánta volna, hogy vessem magam az oroszlánok elé..én bíz’ isten odavetem magam. Titokban persze tudtam, hogy méteres szakadék választ el tőlük. Nem kell minden szerelemért meghalni. Mire utolértem, ő már a vaskorláton lábát lóbálva szemezett az egyik legnagyobb oroszlánnal. Egy hatalmas hímmel. Közben az este már végérvényesen átvette az uralmat a nappal felett, szorgos kezek villanyt gyújtottak a köztéri lámpasorokon, erős fényük idelátszott a nagy vaskerítéseken túlról is. Verát mindez nem izgatta. Feszült csendben ült a korláton, és az éppen nyújtózkodó vadállatot kémlelte.



-Gyere közelebb. – súgta. Egészen közel. Innen látni a legjobban. Mindjárt kezdi.



Nem tudtam mit kezd mindjárt az oroszlán, átugrik a mélyedésen, és széjjeltép mindenkit, majd bemenekül a városba és ott is riogatja az embereket, végül beveti magát egy erdőségbe és éli az új vadonnal ébredt világát? Vera látta és tépelődő magatartásom, és hangosan nevetni kezdett. Tisztán, csilingelőn. Játékos nevetése volt. Olyan féle nevetés, amibe azonnal bele lehet szeretni. Oldva gátlásaim, közelebb léptem hozzá és elfoglaltam én is a helyem a vaskorláton. Megnyugodva vette tudomásul közelségem. Már nem nevetett, újra feszülten figyelni kezdett.



- Most! Most, igen! Látod? – kérdezte lázas izgalommal.



És én láttam. Először nem hittem a szememnek, de aztán egyre világosabb lett a kép. Az a hatalmas ragadozó, az állatvilág királya, táncolt. Mégpedig nem is akárhogyan. Fejét felszegte; barnás-vörös sörénye csak úgy fénylett a lemenő alkonyban, izmait megfeszítette, és egyik lábával a másik mellé lépett, hozzá meg illegette farát. A bojtnak is kitelő míves oroszlánfarok finom cirkalmakat írt le a sötétben. Egyedül volt, teljesen egyedül, mégis, azt hiszem tudta, nézzük. Talán közönségnek gondolt minket. Talán egy emléknek. Lángoló karikákat láthatott, színes fényekben pompázó porondot, fülében kacagó gyermekhangok emléke, tisztán hallhatta a susogó ostorcsattogást. Azt hiszem, ebben a percben, ebben a pillanatban, nem idevalónak érezte magát. Magányosnak láttam. Rettentő magányosnak. Még vagy tíz percig csendben, türelemmel néztük, ahogy járja egyszerű táncát. Aztán Vera intett, ideje indulnunk. Mintha az oroszlán meghallotta volna ezt az eresznyi hangot, mintha meglátta volna ezt a szinte láthatatlan mozdulatot. Abbahagyta táncát és ránk nézett hirtelen. Nagy, okos szeme csak úgy fénylett a sötétben. De csak mordult egyet, semmi több. Aztán sarkon fordult és bevette magát a barlangjába. Később, Vera úgy mesélte, szerinte még jobb első, hatalmas mancsával búcsúzóul felénk intett, talán jó utat kívánt, de én ilyenre nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy az óta sem láttam táncolni oroszlánt. Pedig nagyon szeretnék.