Pop, csajok, satöbbi

Különcnek lenni jó? Különcnek lenni érdemes? Nick Hornby szókimondó, újszerű, érdekes vonalvezetésű regénye ezekre az egyszerű kérdésre keresi a választ. És hogy mikor érkeznek ezek a kérdések először? Úgy harminc körül. Az ember mellől kikopnak a gimis haverok, munkába állnak, karriert építenek, netán családot teremtenek, egzisztenciát. És a különc? A különc bizony nem változik. Ő az, aki a múltra emlékezteti ezeket a jelenbe öregedett valamikori tinédzsereket. Harminc után jön a nagy választóvíz. Menni vagy maradni. Belépni a felnőttkorba, komolyan venni a dolgokat, vagy továbbra is sodródni, haladni az árral, haladni a történésekkel. Rob Gordon éppen ezt a válaszútra lépő vagy nem lépő korszakát éli. Rob a baráti körben az érdekes srác, akiben van valami. Értelmes, van humora, viszonylag jóképű, nem rendelkezik unalmas elvárásokkal, ha kell megértő, ha kell dühös, ha kell, lelép. Bár, ez utóbbi nem teljesen igaz. Igazából általában őt hagyják faképnél. Így történik ez most is. Laura, a barátnője bejelenti, hogy elhagyja. Más esetben ez a normál történések szerint zajlana, Rob engedné, hogy elhagyják. De most nem normál eset van. Most választóvíz helyzet keletkezik. Rob felteszi magának a kérdést: Miért hagynak el mindig a nők? Milyen okok, indokok vezérlik őket? Voltaképpen ezt kérdezi magától: Miért nem jó velem? És ez a kérdés kiborítja, padlóra küldi. Beárnyékolja ez idáig sem túl fényes életét. Vagy másnak nem fényes, ez megítélés kérdése. Rob Gordon egy külvárosi lemezbolt tulajdonosa, tele érdekes és értékes zenékkel, és érdekes és értékes vásárlókkal. Leginkább a zene (ezen belül a jó, igényes zene) fanatikusai járnak be hozzá, kincsekre bányászni. Mint ahogy ő maga is magas fokon gyakorolja a zene iránti műélvezet minden apró élményét, lehetőségét. Persze, ezt nem egyedül teszi. Saját szubkultúrája csapódik hozzá ebben a létformában, a zene ikrek személyében, akik, ahogy Rob mondja, kisegítenek pár napot egy héten, de voltaképpen állandóan ott eszi a fene őket a lemezboltban. De ebben a felháborodásban, tettetett haragban voltaképpen semmi önzés sincs. Rob számára elemi fontosságú ez a szellemi háttér. Némi underground környezet, habókos barátok, átmulatott éjszakák, könnyű nappalok. Ez Rob Gordon élete. Mindaddig, amíg Laura el nem hagyja, és fel nem teszi magának azt az ominózus kérdést. Ez után a kérdés után már nincs megállás. A kérdésre választ kell kapni. Hamar. Gyorsan. Azonnal. Top ötös listáját hívja segítségül. Annak az öt lánynak a nevét és jellemét, akik valamikor elhagyták, csúnyán átverték őt, összetörték szívét. Igen, jól gondolod kedves olvasó, Rob egy igazi romantikus álmodozó. Sőt, több annál. Egy kamasz-szívű álmodozó. Hát mire megy egy felnőtt férfi pár délibábnak tetsző álomképpel?


Nick Hornby 1995-ben megjelent regénye az alapja a Stephen Frears által rendezett filmnek, ami a 2000-es évben került a mozikba. Mitől lett vajon ilyen sikeres maga a könyv, és utána az ebből készült filmvásznon kibontakozó történet? Erre a kérdésre létezik egy egyszerű és egy bonyolult magyarázat. A bonyolult válasz különböző rétegződésű irodalmi szakkifejezéseket, stílusjegyeket használna, citálna elő, bizonygatva Hornby nagyszerűségét abbéli viszonylatban, hogy képes volt megújítani, új színben feltüntetni az éppen sokadik kimúlására készülő posztmodern regényt. Mi ne ezen az úton induljunk el. Van egyszerűbb, ámde izgalmasabb megközelítés is. Mégpedig az, hogy Hornby szerette életének e részét, ezt az oldalát, és ezt a regényt szinte szerelemből követte el. Kitárta tenyerét és összetapsolta egy pillanat alatt szeretett emlékképeit, majd leírta őket. A maguk valóságában, élethelyzetében. Ez a regény legerősebb pontja. Persze, remek szakmai, irodalomtechnikai trükkökkel is operál. Mint a belső monológ, a hangos értekezések, a dialógusokra épülő érzelmi reflexiók. Ha olvassuk a regényt, vagy éppen a filmet nézzük, azt vesszük észre, hogy voltaképpen egy percre sem unatkozunk. Mert ahol mégis megülne, vagy leülne egy percre, egy pillanatra a történet, az is a játék része marad, az egységes egész pontosan odaillő darabja. De térjünk vissza a történethez. A film béli történethez, hiszen ez az esszé ezt a filmet hivatott ismertetni most olvasójával. Szóval, Rob Gordon. Ő a kulcsfigura, a történet köré épül. Nincs mese, ő a történet sztárja, a maga gyarlóságában. Ha csak a könyvet ismerjük, és elképzeljük ezt a figurát, akkor azt hiszem, egy véleményen vagyunk, hogy John Cusack igencsak hajaz arra a képre, amit magunkban korábban elképzeltünk. Ha ezt az esszét egy vérbeli kritikus írná, azt mondaná, tökéletes választás a szerepre. És ha épp fordítva van? Ha Cusack választotta volna magát erre a szerepre? Az igazság valahol itt rejtőzik. John tökéletes a regénybeli figura eljátszására, a kulcsfontosságú elemek megjelenítésére. Voltaképpen arra, hogy választ tudjon adni, a főhős önmagának feltett nyomasztó vagy egyre nyomasztóbbá váló kérdéseire. Melyek persze nem futnak filozófiai mélységekbe, vagy csak annyira, hogy még ne váltson pirosra a lámpa az átlagnéző, vagy a kissé „átlagabb” néző számára. A magyarosított cím pontosan tükrözi a film eredeti szándékát megvalósító lineáris ív alapját. Pop, azaz maga Rob Gordon. Csajok, a nők, akik szerették majd elhagyták. Satöbbi. Rob és környezete, élete, munkája, barátai, szeretői. Cusack remek érzékkel lavíroz ezen a három nyomvonalon, mégis megtartva önmaga és a történet őszinteségét. Erre csak egy egészen kiváló színész, lelki alkat képes, Cusack ilyen. Plusz lehetőség (ajándék) számára, hogy a forgatókönyvhöz is közel engedték (társírója a forgatókönyvnek), így sokkal teljesebbé tudta tenni színészi játékát. És a rendezés. Frears remek érzékkel választotta ki helyszíneit, a környezetet, a belső tereket, és nemkülönben a főhős mellett, mögött felsorakozó nem éppen átlagember külsejű és különleges belső értékekkel bíró karaktereket. Olyan nagyágyúk vállalnak szinte epizódszerepet, mint a rock legenda Bruce Springsteen, vagy a különleges szépségű és tehetségű Catherina Zeta –Jones és a mindig remek Tim Robbins. Mégis a három fontosabb karaktert kevésbé ismert, vagy akkortájt még kevésbé ismert színészek vállalják magukra. Iben Hjejle remek Laura, tökéletesen hozzá azokat a fordulatokat, melyeket a szerep elvár tőle. Méltó partnere Cusacknak. Ennél is jobb meglátás Frears részéről, hogy a két teljesen különböző „két lábon járó zeneipari enciklopédiát” kettő tökéletesen különböző karakterre bízta. A harsányabb variációt, a mindig kötekedésre hajlamos Barry-t, Jack Black képviseli, remekül játssza, de remek szöveget is kap kezébe a játékhoz. A kissé haloványabb, de sokkal empatikusabb különcöt, Dick-et, Todd Louiso alakítja, mit ne mondjak, zseniálisan. Azért is lesz, lehet az ő játékuk karakterisztikusabb, mint másoké, mert Frears megtartva Hornby eredeti elképzelését, a zenét, és a főhős zenével kapcsolatos szoros kötődését helyezi a középpontba. Ez a karakterisztikus egység és erő ad alapot arra a központi játékra, amit Cusack a jellemfejlődése során képes véghezvinni, megvalósítani. Megkeresni a választ a kérdésre. Hogy megtalálja vagy sem, az legyen a film és a történet titka, de csalódás bizonyosan senkit sem ér, ha egy kellemes vagy éppen kellemetlen estén ezt a filmet választja megnyugvásul. Vagy inkább feltöltődésként. Mert mindig remek érzés, ha egy könyvből jól sikerült filmes adaptáció készül. Ezeknek az alkotásoknak a száma oly szerény, de a Pop, csajok, satöbbi bizonyosan nem okoz csalódást senkinek sem. Főleg azoknak nem, akik hajlandóak értő és érző nézőként szemlélni a filmeket és a filmes érzelmekből, történésekből leképezett, néha nem is csekély valóságtartalommal bíró teremtett világot.