Keresés ebben a blogban

2011. június 16., csütörtök

Match Point

A tenisz alapvetően egy végtelenül egyszerű játék. Kell hozzá egy játéktér, egy háló, kettő ütő, kettő játékos egymással szemben a hálók mögött és egy teniszlabda. Persze, ez így túl sarkos, hiszen léteznek ennél egyszerűbb sportok, de ez az urak sportja. Feltétlenül az. Az angol arisztokrácia egyik legkedveltebb sporttevékenysége a tenisz, mint játék, vagy mint sportélmény. A játék lényege, hogy ki nyeri a több szettet és ez által végül a játékot, bebiztosítva győzelmét a meccslabdával. Ez a végső elem, a győzelem kulcsa, a match point. A modern kori Woody Allen egyik legizgalmasabb filmje ez a 2005-ben forgatott mozi, mely a tenisz játékához híven a "Match Point" címet viseli. Nagyon jót tett Allen-nek, hogy a kétezres években voltaképpen Európába tette át székhelyét. Ez a váltás rengeteg új színnel, árnyalattal, élénkséggel gazdagította művészetét. A szarkasztikusabb énjének hátat fordítva előhozta magából a materialista filozófust. Remek prológgal vezeti fel a későbbi, egyre mélyebb rétegződésű történetet. A főhős, mint narrátor csendesen filozofálgat a szerencse hatalmáról és sokszínűségéről, miközben a képsorok alatt egy éppen zajló teniszjátszma képeit látjuk. Majd a hálót, ahogy megpattan a labda, majd megáll a levegőben... Vajon hová esik? Kinek lesz szerencséje végül?

Chris Wilton (Jonathan Rhys-Meyers) nem született gazdagnak. Még csak jómódúnak. Viszont nagyon határozott, céltudatos, kitartó. Lendülete van, akár egy teniszlabdának. Ez nagyon imponáló tud lenni, főleg, ha fiatal az ember és jóképű. A viszonylagos sportkarrier után szerencsét próbálni jön Londonba, munkát vállal egy, az elitnek fenntartott teniszklubban. Tanítványai mind a felső tízezer léha fiataljai közül kerülnek ki. Azaz leginkább közülük. Chris, ez a keményfejű ír, tényleg imponáló személyiség. Talán azért is, vagy azért a legjobban, mert van benne egy nagy adag alkalmazkodási vágy ahhoz a közeghez, ahová álmai szerint egy napon majd tartozni szeretne. Voltaképpen már ez az árulkodó attitűd felvázolja szinte a teljes jellemképét, de Allen ezt azért idővel elmélyíti, árnyalja. A fiú, aki imádja az operát, teniszoktató létére. Vonzódik az orosz irodalomhoz, kiváltképp Dosztojevszkij munkáihoz. Sokszor látjuk, amint a "Bűn és bűnhődés-t" lapozgatja. A későbbi történet szempontjából szinte ironikusan. Már csak a nyitást, a szemében izzó tevékeny izgalmat hiányoljuk, de ezt is megkapjuk hamarosan. Megkapjuk hozzá a kiváltó okot, egy fiatal, szexi, amerikai színésznő alakjában. Nola Rice (Scarlett Johansson) Tom-nak (Matthew Goode), Chris egyik tanítványának (majd később sógorának) menyasszonyjelöltje. Ez a lány minden férfi álma. Titokban mindannyian ilyen nőre vágyunk. Szinte vibrál körötte a tér, megáll az idő a jelenlétében, felforrósodik a levegő. Igazi szexbomba, de nem köznapi értelemben. Nola rejtett, titkos vonzalmakat nyit ki a férfiakban, és ezt nem a közönségesség szintjén éri el, hanem a vágy, az ösztönök szintjén. Hihetetlen magas a szexus hatása, amit a környezetében lévő férfiakra gyakorol. Tegyük hozzá, hogy a vásznon mindezt Scarlett Johansson képében teszi, aki a kétezres évek egyik meghatározó nőideálja. Nem mellesleg felnőve ezekhez a remek feladatokhoz, nagyon jó színésznő. Ezen hatás alól Chris sem tudja kivonni magát, és itt veszi a játszma kezdetét. A szinte Sorel-i megjátszásból egy Raszkolnyikov féle bűnbeesésbe vezeti magát. Együtt jár Tom húgával, Chloe-val (Emily Mortimer), de közben folyton Nola jár az eszében. A nőben rejlő végtelen erotika, túlfűtöttség izgatja. Ez a kettősség adja meg a történet alapfeszültségét, etikai ívét, morális képzeteinek kivetüléseit.

Gazdagság, jólét, tisztes élet, vagy a vad, féktelen mámor, de a folytonos küzdés, napi harc a megélhetésért? Aki egyszer beleszokott a jóba, nehezen szokik le arról. Az élet, vagy a rendezői szándék végül úgy rendezi, hogy Nola Tom-mal való szakítása után titkos viszonyba kezd a már nős Chris-szel. Chris egyre feljebb lépked apósa cégénél a ranglétrán, közben egyre lejjebb süllyed a hazugságok, a képmutatás arctalan útvesztőiben. Bűn és bűnhődés, ugye emlékszünk még? Allen-nek mindig is erőssége volt a dialógus és a történetvezetés. Ebben a filmben ezt szinte a tökéletességig fokozza, kijátssza az egyes jelenetekben rejlő végtelen számú lehetőséget, mind érzelmileg, mind a színészi játékban (a színhely, London és környéke szintén remek terep ennek a kifordult ideának a bemutatására). Dosztojevszkij polifonikus regényeinek technikáját alkalmazza. De mindeközben voltaképpen egy teniszjátszma részesei vagyunk. Egyenesen, szisztematikusan haladunk a játék vége felé, egészen a meccslabdáig. A játék végül igazán drámai véget ér, Chris Wilson szinte már-már Fausti alkuba hajlón feláldozza önmagát és személyiségét, a totális bűn és bűnelkövetés útjára lép. Persze, ezt az alkut ő szerette volna megkötni az égiekkel, vagy éppen a mélyben lévőkkel, de ha nem talál fogadóra egy szerva, akkor ott nem lesz játék. Chris végül elveszti a morális játszmát, amit egy épeszű ember a lelkéért nap, mint nap megvív, de elnyeri a tökéletes képmutatás álcáját, és a riasztó bűntelenség vérfoltos köpenyét. Allen ebben a polifonikus cselekményben rengeteg katarzis szerű élményt sodort finom, áttetsző halmazokba. Olyan halmazokba és eszmerendszerekbe, melyen manapság csak egyedül ő tud szót érteni a világgal, és ebben a világban ezt a nyelvet beszélő filmértő, filmszerető közönséggel. A "Match Point" félelmetes alkotás. Félelmetes mert teljes ízében korunk gyermeke, jelenlegi erkölcsi szintünk és tartásunk kiváló fokmérője. Aki szereti ezt az új, ezt a másik, ezt az európai Allen-t, ne hagyja ki, feltétlenül nézze meg ezt az alkotást. Aki pedig nem... az bízza a szerencsére magát. Nem lepődnék meg, ha az a szerencse e filmélmény átélése felé terelné az idegenkedők, berzenkedők gondolatait.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése