Borisz

Nem is akartam aznap a srácokkal tartani. Bár az idő jó volt, a nyár közepét éltük, de délutánra felhősödést ígértek a meteorológusok a tévében. Nagyon komolyan vettem őket, okos, felkészült emberek benyomását keltették, kezükkel széles köröket formáltak, úgy mutatták, hogy az egyes áramlatok, miegymás, számomra ismeretlen szakszavak, milyen ciklonokat és anticiklonokat idéznek elő hazánk és a környező országok időjárásában.


- Maradjál már! – förmedt rám Krausz – itthon akarsz ücsörögni ebben a dög melegben? Nem lesz itt eső, de még csak esőcske sem, anyám szerint aszály van, kiégett a búza a földeken.

- Ja, a búza. Az bizony kiégett. – helyeselt Novák.

- Anticiklon várható, meg veretes záporok. A tévé is bemondta. – tromfoltam.

- Nekem nyóc, a szúnyogon leszünk, ha mégis meggondolnád magad. A hetes ugratónál kezdünk, aztán elnyargalunk a kertek alatt az összekötőig, ott megyünk le a szigetre. Találtam valami izgalmasat, meg akarom nézni. Novák indulunk?

Novák igen csenevész kölök volt, arca sápadt, mellkasa horpadt, mindig volt valami, ami megköhögtette, sokat betegeskedett, volt, hogy félévig kimaradt a suliból. Olyan minden mindegy alapon tartott velünk általában, az apja a béemben csúcsgóré, alig van otthon, az anyja dramaturg a vígben (ő szokta így mondani), dettó alig látni otthon. Kulcsos gyerek, akárcsak mi. A Krausz a másik véglet. Együtt járunk edzésre. Igazi kis vasgyúró, minden házi versenyen előttem végez, Dezső bácsi szerint a jövő nagy tehetsége, leendő világbajnok. Tény, hogy többször fektetett már két vállra az edzéseken.

- Na, szevasz! – dörmögte Krausz, Novák csak hümmögött mellé, aztán bringára pattantak. Szevasztok, úgyis eső lesz.

Aztán nem lett. Átverés áldozata lettem. Időközben beszéltem nagyival is, akinek szintén elmondtam, hogy szar lesz az idő, minek mennék át, hagyjál már nagyikám. Lekváros palacsinta, diós kifli. Friss briós. Oké, holnap is van nap, nem? Nagyi nem volt, olyan klasszikus nagyi. Szabad szájú, fiatalos nőnek tartották a szomszédok, a rokonok, az ismerősök. Tény, ami a szívén az a száján. Le is teremtett.

- Sokat vagy a tévé előtt, az a te bajod. Majd jól elromlik a szemed. Nem lesz eső, a barométer most imponál. A kislány kint van, a vadász bent. Majd megeszik ezt a sok süteményt a macskák, meg a galambok. Azok meg is érdemlik.

Mindig ezzel cukkolt. Általa lettem ilyen bélpoklos. Még jó, hogy heti három edzést vállaltam mostanság, a régi heti kettő helyett. Lajos bá nem szereti a pocakos gyereket, elég baja van szegény Málcsiknak, akit dundorovnak, bélgézának csúfolnak a többiek, Lajos bá meg állandó jelleggel, plusz feladatokkal látja el.

- Húsz fekvő, bélgéza. Három kör a teremben kispacák. Ötven guggolás, kar a test mellet tíz centivel, az anyád szentségit. – így pattogtatja edzéseken a szerencsétlent.

Állítólag, ezt Vermes mondta, bajnokot akar faragni ebből a melákból, mert alkatilag az isten is birkózónak teremtette, csak munkára fogni, az a piszok nehéz. Ezt a beszélgetést hallgatta ki a Vermes, amikor az irodában Dezső bá akváriumát pucolta. Szép halai voltak az öregnek, nem afféle guppik, mint nálunk otthon. Kínai harcos halak, zebrasügér, vitorlás halak. A Vermes pechjére az öreg nagy halbuzi volt (ő hívta így), három akváriumot tartott az irodájában.

Szóval, a nagyi szerint nem lesz eső. Még csak rossz idő sem. Nyár van, tipikus nyári nap, felhőtlen az ég, némi szél van ugyan, de nem veszélyes. De a srácokat már lemondtam, ciki lenne utánuk menni. Már látom előre a Novák pofáját, na, mi van hapsikám, esőkabát, sapka, sál? Inkább olvasok. A Pál utcai fiúk, írta Molnár Ferenc. Nyári kötelező olvasmány. Nemecsek a hős. Éppen ott tartok, ahol másodjára fürdik meg, csak úgy ruhásan. Nem csoda, hogy megfázott. Csenevész, erőtlen gyerek. Így emlékszem a filmre is. Akkor minek olvasom? Unatkozom. Tényleg unatkozom. Kit érdekel a Krausz?



Mire kiértem az ugratóhoz, már nem voltak ott. Úgy tettem, ahogy mondták, és a sziget felé vettem az irányt. Pár perc alatt a hídon voltam, onnan a hajógyár melletti lejárón máris a szúnyogon. Jobbra indultam a vízművek felé, balra a kocsmák vannak, oda csak brahiból megyünk, ha megyünk. Jobbra van az élet, meg a félmeztelenül napozó lányok. Lassan tekertem, néztem kik vannak a parton. De semmi mozgás. Munkanap van, kevesebb a napozó, kevesebb a leskelődő. Az egyik bokor mögül furcsa zajt hallottam.

- Pszt!

Odafordultam, de nem láttam senkit. Megálltam a bringával. Figyeltem. Aztán újra.

- Pszt! Te bambalimba!

Na, ez már Krausz rekedtes hangja volt.

- Merre vagytok? – súgtam.

- Balra, négyes bokor, itt rezegtetem, nem látooood? – közben idétlenül huhogott mellé.

- Mi van? Mit bujkáltok?

- Itt a titok, megtaláltam. – felelte.

- Ja, a titok. Az itt van. Baromira nagy titok, Krausz. Kurva szúnyogok. – ez meg a Novák hangja volt.

Besurrantam melléjük. Alig volt hely, egy kőfal mellett guggoltunk, Krausz háta mögött rozsdás vasajtó.

- Nyitva van, mögötte már a hajógyár van. Bemegyünk. Ezt kerestem. Ilyenkor melóznak a műhelyekben, de a dokkokban a bent álló hajókra senki sem figyel.

- Ha fülön csípnek, kidobnak. – mondtam okosan.

- Akkor ne gyere. Ha beszari vagy, ne gyere. – fennhéjázott Krausz.

De közben már nyitotta az ajtót. A lakat helye még világlott, valószínűleg a srácok verték le róla nemrégiben. Könnyen kinyílt, bár csak résnyire, de ez a kevés gyerektest, ami mi voltunk, könnyen átcsusszanhatott közte. Egy pillanat és bent voltunk. A gyár ott volt előttünk. Magyar hajózási részvénytársaság. Egyszer már jártam itt, de ezt a srácok nem tudhatták. Vagy két éve. Apa hozott be ide a motorján. Itt dolgozott egy haverja, hozzá jöttünk be. Az Imre bácsi, de mindenki csak Borisznak hívta. Az orosz front miatt, meg az orosz pálinka miatt. Fogalmam sincs, hogy ez a kettő mit jelent, és hogy mi közötte az összefüggés. Borisz bácsi, kicsi, köpcös ember volt, tömzsi ujjaival állandóan hadonászott, télen-nyáron halásznadrágot hordott, és csíkos trikót. Mindig pipázott. Kis, vékony fapipája volt, olcsó dohányt használt, a pipa szára feketéllett az olajtól, ami a munka során az öreg kezeire tapadt.

- Szevasz, Zoltánom! Draszvújtye! Könnyen idetaláltatok? Néha azt érzem, az isten háta mögött van ez a hely, pedig ez itt a magyar főváros. – jött elénk lelkendezve.

Apám jókedvűen szállt le a motorról, engem is leemelt maga mögül, ott topogtam sután mellette.

- Szerbusz, Borisz bátyám! Ugyan, ne gondold, hiszen tudod te is, itt nőttem fel, apával meg együtt gályáztatok az Izzóban a népfront idején. Vagy már elfeledted? – nevetett fel apám is.

- Nem, nem, Károly jó ember volt, csak kissé bolsevik. De tudott inni, mentségére legyen szólva. – ő is nevetett.

Gurgulázó, játékos nevetése volt. Ahogy ott nevettek apámmal, nekem is nevethetnékem támadt, de az volt köztünk a különbség, hogy ők tudták min röhögnek, én meg csak rajtuk heherésztem, ahogyan nevettek. Tipikus gyermek idea, szégyenlősbe hajló önreflexió.

Aztán, amilyen gyorsan jókedvük lett, olyan gyorsan elkomorultak.

- Itt van nálad? Elhoztad mindet? Az egész csomagot? – kérdezte halkan.

- Nem, ez az első fele, a nyomda lassan dolgozik. Két nap múlva hozom a többit, ugyanígy munkaidőben, hogy ne legyen feltűnő. Egy hét múlva kell kint lennie a röplapoknak a postaládákban. Este csináljátok, nyolc után. A híradóra bemennek a zsaruk az őrsre, alig vannak olyankor kint az utcán. – súgta vissza apám.

- Rendben. Add ide.

Apám a motorhoz lépett, és egy dobozt oldott le róla, amit korábban induláskor kötözött fel rá. Titokban azt reméltem ajándék nekem, de ettől a szép gondolattól most kénytelen voltam megválni.

- Kacsák. Frissen vágott tanyasi szárnyasok. Szpaszíva, szpaszíva. Hogy fog örülni ennek az asszony! Harasó, brato, harasó. – mondta lelkendezve.

Hátat fordított nekünk, és komótosan elballagott a csomaggal. Egy perc sem telt belé, máris újra előttünk állt.

- Vodka, torok öblögető. Vigyed és igyad, barátom. Hideg orosz estéken a legjobb barát. – felelte dörmögve.

Borisz bácsi, rosszul tetszik tudni, nyár van, forró meleg nyár, ez meg itten Magyarország. Apa meg különben se igyon, olyankor agresszívvá válik, láttam a nagyinál, nem jó ez, tessék elhinni. Anya aznap éjjel, amikor a balhé volt sokat sírt.

- Köszönöm, Borisz bátyám, ég áldjon, a Horváth holnap telefonál a másik ügyben, ide a gyárba, tíz óra körül, legyél a főporta közelében. Üdvözlet Ányecskának, puszilom Larisza Ivanovnát! – közben már búcsúléptekkel a motor felé indultunk.

Ez a medve ember, ez a széplelkű orosz közben a pipáját rágta, és hevesen integetett. Azt láttam rajta szívesen megölelné és megropogtatná apám csontjait, de így a napon, munkaidőben, idegen szemek előtt férfiember nem tesz ilyet. Többet nem láttam Borisz bácsit, nem járt át hozzánk, apa sem beszélt róla sohasem. Lehet, már nem is dolgozik itt, lehet régen nyugdíjba küldték.

- A szárnyashajót keressétek! – súgta Krausz, visszazökkentve engem is a valóságba – kettő van belőle, de egy mindig utasokat visz, egy meg bent marad, pihen. Ott a kajütben, a konyha részen mindig tartanak kaját. – suttogta.

Novák persze megint köhögni kezdett, majd kiszakadt a tüdeje, nesze neked csend. Krausz a földre nyomta, úgy próbálta elfojtani a krákogást, a hörgőit csendre bírni szegény Nováknak.

- Kuss, te tüdőbajos, lebuktatsz mindenkit! – sziszegte.

De még sokáig puffogott, kaffogott szegény Novák tüdeje, le is maradt tőlünk, mi előrenyomultunk Krausszal.

- Ott, a teherhajó mögött, az egy szárnyas nem? Látod milyen hegyes az orra? – súgta.

Nem láttam én semmit, be voltam tojva. Köröttünk zengett az üzem, kattogtak a kalapácsok, szálltak a fémforgácsok, a szerviz úton autók haladtak mellettünk, a belső nyomvágányon kisméretű vonat robogott el. Kész csoda, hogy eddig nem buktunk le, micsoda hülye ötlet volt ez. De közben meg arra gondoltam, hogy milyen üres és céltalan volt ez a nyár. Szinte semmi sem történt. Jó, voltam Bécsben három napot, keresztanyunál két hetet, anya kapott beutalót Szepezdre, az volt egy hét. De mindet untam. Sehol sem éreztem azt, hogy hűde. Pedig egy gyereknek nyaraláson ezt kell éreznie, hogy hűde. De tényleg semmi. Zéró. Itt most viszont rendesen izgultam. Kivert a veríték, a szívem hangosabban dobogott, zihált a tüdőm, megemelkedett a pulzusom. Jó volt. Sokkal jobb, mint amikor a paplakba lopóztunk be cseresznyét lopni. Persze a Nándi bácsi, az ország leghülyébb lelkésze résen volt, és úgy kapta fülön szegény Novákot, hogy az egészen a kertkapuig a földet súrolta ijedtében. Mi a Krausszal szaladtunk amerre láttunk. Bivalyerős ürge ez a Nándi bácsi.

- Gyere, itt átvágunk! – adta ki a parancsot Krausz. – Novák hol van?

- Lemaradt, zihál, mint egy ló – feleltem.

- Az ökör. Mindegy, nem várjuk meg, majd az ajtónál találkozunk, ha lebukik, az ő baja. A faterja nagyfej a hivatalban, majd kirántja a kakiból – súgta cinikusan.

Átmásztunk egy nagy huzalkötegen, mindegyik drót akkora volt, mint a karom. Aztán üres hordók mellé kuporodtunk, ott vártuk ki a megfelelő alkalmat. Ami el is jött. Pár munkás, és egy öltönyös fickó lépdelt el mellettünk, vidáman nevetve, a melósok szendvicset majszolgattak, az öltönyös kávét kortyolgatott.

- Ezek a szárnyasról jöttek, onnan van a kaja. – lelkendezett Krausz.

Megvártuk, míg eltávolodnak és a közelben horgonyzó hajó felé vettük az irányt. Tényleg nem volt messzebb, mint ötven méter. Felosontunk a feljáróra, alattunk zöldellt a Duna, lenéztem hirtelen, kisebb halakat véltem felfedezni, a kövek között surrantak el. Krausz ráncigálta a karomat közben.

- Hülye vagy? Osztálykiránduláson érzed magad? Nyomás! – adta ki a parancsot.

Pár lépést tettünk, és máris a hajón voltunk. Éreztük, ahogy himbálózik, remegteti a víz. A parton mindig ilyenek a kisebb testű hajók, nincs ellensúly. Balra indultunk, arra vannak a kabinok. Rádió hangja szólt az éterben, melankolikus dallamok. „ Nem szeret engem az én babám, nem számíthatok rá…” A Krausz ment elől, én követtem. Szorosan a fal mellé lapultunk, olyanok voltunk, mint két árnyék a tűző napon. „ János legyen, fent a János-hegyen estére odavárom...” Sült hús illata csapta meg az orrom, tepsiben sercegő hús illata. Igaza volt ennek a Krausznak. Ránéztem, láttam mosolyra fordul arca, a hasára tette kezét, tenyerével köröket formázott, mint aki már ideje előtt jóllakott, már csak a gondolattal is. Kezdtem éhes lenni, igencsak.

Hirtelen olcsó dohány illata csapta meg az orrom. Ismerős illat volt, de nem tudtam hova tenni. Aztán beszélgetés hangjaira lettünk figyelmesek. Egy felnőtt és egy gyerek beszélgetett. Sakkoztak.

- Futó lép f4-re, aztán ez így egy sakk! – dörmögte egy borízű hang.

- Nem úgy van az, Borisz bácsi, oda a futóval nem léphet. Az előbb is csalt, amikor levette a bástyájával a parasztomat. Nagyapa tanította meg a szabályokat a múlt nyáron, náluk, lent falun. – felelt rá egy csengő gyermekhang.

Ez a Novák. Kurvaélet, ez biztos, hogy a Novák. Ezt felfedezték! Összenéztünk a Krausszal. Fussunk, vagy mi legyen?

- Jól van, kis brato, néked legyen igazad, Borisz apó nem lépni futó f4, Borisz inkább lépni futójával h2-re – hebegte Borisz apó.

- Na, ez így már a helyén van. Akkor, viszont ha nem bánja leveszem az egyik bástyáját, mivel védtelenné vált.

Hallottuk, ahogyan Borisz apó bástyája megsemmisül.

- Te, ez játszik az egyik ittenivel, és nem is bántja. Haverkodnak. – bökött oldalba a Krausz.

Hallom, Krausz, hogyne hallanám. Elveri az öreget sakkban, mint a pinty. Hiába, Novák nagyagy, a suliban is osztályelső. Vagy tíz percig álltunk ott a Krausszal és csendben néztük, ahogy Novák bemattolja az öreget. Köröttünk minden csendesnek mutatkozott, csak a gépek zakatolása törte meg a csendet. Integető, mosolygó a hajó előtt elhaladó kajakosok ébresztettek fel minket ebből a ritmikus nyugalomból.

Már nem féltünk.