Ejnye, csak. Most jön sorom
szólanék, de nyájasan
meg ne bántsak, hangos
szóval el ne űzzek senkit sem
hiszen sok itt a rokon
ki osztozik majd e halotti toron.
Mert bizony meghalt, éppen ma,
alig fél napja, reggel, pont ébredés után
nem volt több
vagy más, hatalmasabb, de közülünk
valónak tudta magát, hitte, vele
mormoljuk igaznak vélt imáját a jajban
s nem hagyjuk el, mi legalább, a bajban
s most ki lesz az, aki majd megsiratja
ki lesz az, aki feláll s elmondja
hogyan s miként volt ebben az életben
egy szóban talán, egy képben,
a ránk rivalló tényekben, fogást találni emlékén, s ha bánt
hogy végül ember volt mégis, szokatlan jó barát
ki úgy itta mások borát s úgy szerette mások asszonyát
mintha magáét adta volna
s ha végül mégis többet vett el
haragudni tán mégsem szabad
hiszen ő már holnap a föld alatt lesz, bizony, marja sötét világ
egy piciny egésznek aprócska része
de most még anyja mosdatja
a halottasházban, senki más vele
oda már nem tart, eddig volt
ne tovább, az már a túlsó part
az igazi, a fénylő aranypart
hol nem hamis és hangzatos
igékben mérik a mérhetetlent
hol, ha kell, értik az érthetetlent
s aki más, vagy csupán nem olyan
mint többük, nem bántják,
nem fakad ajkukon
perzselő, bántó szó, hazug dalokkal
nem zengnek negédes ódát a barátságról
nem beszélnek naphosszat a pénzről
hírnévről, gazdagságról s hogy ki
a becsben a legnagyobb, kinek fejére
kerüljön végül az aranyglória
ki itt a métely ellenszere
a Parnasszus-lakók egyetlen rokona
ki bír oda szabad bejárással
kit vár terített asztal, bor, mámor, lakoma
kinek van ott ágya, ablaka, féltő otthona?
Nélkülem indul útjára halotti torom
nélkülem s nem rajtam
hahotáznak többé az urak
a közelben egy éhes eb ugat
hangosan, vonyítva, mint a félelem
talán most az egyszer nekem lesz igazam
s önmagam a túlvilágon meglelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése