Annie Lennox szeme

Aznap esett. Majdnem egész álló nap. Hol erősebben, hol gyengébben. Záporok, zivatarok váltották egymást, a házak ereszein már-már folyammá duzzadtak a méla esőcseppek. Az utcai kanálisok képtelenek voltak így, egyszerre, hirtelen mód befogadni a rengeteg vizet, az utcákon, a tereken, a buszmegállókban, a hivatalok előtt hatalmas tócsák keletkeztek. Az emberek, mint a nyulak vagy valami idétlen szöcskék ugráltak és kerülgették a mini-tavakká duzzadt folyamokat, az autók méteres vízsugarakat fröcsköltek az útszéli fákra, virágokra, néha egy-egy szerencsétlen arra térő járókelőre is. Talán biztos veled is előfordult már, hogy az arcodra, ruhádra fröccsent az autók kereke által felvert vizes, hideg sáros lé. Kellemetlen, bosszantó érzés. Főleg az a kiszolgáltatottság a bosszantó, ahogy a hirtelen momentumából érnek el egészen a fizikai valódig. Untam magam otthon. Semmi jó nem ment a tévében, az íráshoz, olvasáshoz tompa voltam, a filmjeim zömét már vagy hússzor láttam, új meg nem került a kínálatba mostanság. Nemigen járok el otthonról. Nagyvárosi nihil, begubózott szingli lét. Ismerős? De valami fura érzés mégis motoszkált bennem. Hajnalban ugyanis megcsörrent a telefonom, és a rögzítőre valaki egy számot játszott fel… Az illető telefonszámát ugyan kiírta a készülék, de sehogy sem tudtam tudatomból előhívni a number tulajdonosát. Gondolhatod milyen görcsös gondolat lehetett, hiszen az ismerőseim száma az előbb említett lét-sivárság okán nem túl népes. Töprengő, merengő alkat vagyok, tépelődő is bizony, még depresszív jellemvonásokkal is terhelt, melankóliára hajlamos figura. Ezért is frusztrált a kérdés. Véletlen hívás lett volna? Ez lett volna a legmegnyugtatóbb. Az ötödik kávé után ezt fogadtam el tényállásnak, és igyekeztem másfelé terelni a gondolataim, fókuszálni a mai nap még előttem álló eseményeire. Este baráti társaságba megyek. Jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak kell mutatkoznom, mert azt már korábban beláttam és megfigyeltem, ha kiültetem arcomra az éppen bensőmben őrlődő bábszínház forrongó képeit, akkor az este mártírjává válok, és majd minden perc az én nyűgösségem, akarnok magatartásom jelét hordozza magán. Ezt ellensúlyozván kifejlesztettem magamon és magamban a teljes, önbizalommal telt, nyugalmi pozícióban leledző ember prototípusát. Nem volt könnyű feladat. Több évbe, rengeteg időbe és koncentrációba került, de mára elmondhatom magamról, hogy bármely felmerülő gyanú képe nélkül tudom leplezni problémáim zömét mások előtt. Persze ez az ellenfelek képességén, készségén is múlik. Van úgy, hogy lelepleződöm, ilyenkor próbálok a leghamarabb felszívódni a helyszínről, és eltűnni az éjszaka sűrű csendekkel ölelt letargikus világában. A mai napra is ezt terveztem. Egy kis játékot a többieknek. Tudtam, hogy ma rutinból megoldom, mert olyanok gyűlnek majd össze Zolinál, akiket vagy nem, vagy csak alig ismerek, azok meg csak nem jönnek oda egy majdnem vadidegenhez, hogy barátom, igen kialvatlanok a szemeid, látom a tagjaidban is fáradtság bujkál, a mosolyod is igen erőltetett, ugyan mondd már, mi bánt?... Nem, ilyenre túl sok esély nem mutatkozott. Ezért is gondoltam, hogy a mai nap, sokadik kérésére a barátomnak, tiszteletemet teszem nála. Az eső nem zavart. Nem félek ázni, elázni. Jóleső, tisztító érzés. Mintha lemosná az évek által rám ragacsosodott mocskokat, piszkokat. Ez persze illúzió, de az esőnek mégis ereje van, úgy gondolom. Szedelőzködtem, készültem, magamhoz vettem egy flaska bort, majd egy szál rózsát az este háziasszonyának az asztalon unottan merengő vázából, és útnak indultam a belváros irányába. Már csak alig szemerkélt, a délutánt éltük éppen, gondolom esőisten, aki mint tudjuk, Mexikót siratja szüntelen, most Budapestet tisztelte meg egy kis rinyával. De most pihent, biztos kiszaladt valami hipermarketbe zsepiért, mert annyit törülgette könnyesre ázott szemét, hogy időközben kifogyott belőle. Körúti esti fények. Őszi este, olyasfajta idő, amikor még pulóverben járhatsz az utcán, de hatkor már az este készül birtokba venni a várost, monoton szürke fényével. Kivilágított kirakatok előtt haladtam el. Ha az utcán járok, két szokás kerít hatalmába. Egy, hogy a cipőm orrának hegyét nézem szüntelen, fel sem nézek naiv kis világomból, kettő, hogy megfigyelem környezetem minden apró kis rezzenését is. Most az utóbbit alkalmaztam és bambán figyeltem az előttem feltárulkozó bolti kirakatok sokszínű árubőségét. Mennyi mindent nem fogok megvenni ebből. Nem én vagyok az emberük. Az Oktogonnál jobbra fordultam, a Deák tér irányába, az Operánál lesz megállásom majd, ott lakik az én Zoltán barátom, egy kis mellékutcában, a harmadik emeleten,egy régimódi,gangos házban. Az írók boltja után, nem sokkal a Radnóti színház előtt egy plakátra lettem figyelmes. Nem, nem is plakát volt, hanem egy hirdetés. Vagy valami olyasmi. Csupán két szem mutatkozott rajta, és angolul egy szó, egyetlen szó: why? Már messziről kiszúrtam, majd ötven lépésre a táblától. Why?- hirdette lelkesen. Miért?- szólt hozzám kérdőn a kép. Mint egy bamba iskolásfiú az újra erőre kapó esőben, csupán pár méterre megálltam a hirdetmény előtt. Egyszerre csak a kép élni kezdett, egy dallam, egy mozgás, egy ismerősen ismeretlen világ képe merengett fel elmém sötétjében. Rájöttem, hogy Annie Lennox egyik régi videoclipjét nézem, és hirtelen tudatomba rivallt a felismerés, az üzenetrögzítőn ugyanezzel a dallammal találkoztam a mai reggelre ébredő esős hajnalon. Általában nem hiszek az üzenetekben, de most egyre kétkedőbbnek mutatkozhattam, mert a zene és a kép egyre közelebb és közelebb lépett hozzám, már-már a fejem körül táncolt Annie és ez a csodás dal, és lassan dúdolni kezdtem én is, ott a budapesti estnek esős alkonyatján ezzel a mesés nővel a dallamot...why, why... Az eső hirtelen alábbhagyott, mint ahogy a zene tünedezni kezdett. Csak az a csodás szempár és az a konok kérdés mosolygott szelíden felém. Nem tudtam, nem értettem a miértjét ennek a lopott percnek. Megráztam vizessé vált hajzatom, és újra úti célom felé indultam. Kezemben a rózsa és a bor tökéletesen elázott, ruhám egy merő víz volt, cipőmbe is befolyt a víz, éreztem hidegét, nedvességét. A lakáshoz értem, felcsöngettem, gyorsan szeltem a lépcsőket, a korlátok ívén meg-megdobtam testem, a bort majdnem kiejtettem a kezemből, a rózsa szála megtört, pár szirma, tüskéje enyészetté vált. Becsöngettem, hallottam, hogy bent már jóízűen folyik a party, nevetések és zrikálások mókás érzete költözött belém a közelgő jókedv láttán. Zoltán barátom nyitott ajtót, mosolygósan, vidáman, kedélyesen betessékelt. Áginak átadtam a virágot és a bort, aki azonnali mód leparancsolta rólam a vizes göncöket, és a fürdőszobába parancsolt, hogy öltözzek át Zoli egyik ruhájába, hozzam újra formába magam, majd ha ezzel megvagyok, bemutat a többieknek. A fürdőszoba felé haladva a nappaliban ment a tévé, valami zenei adó, valamely általam egyre jobban ismert és megismert dal…

A fürdőben, átöltöztem, rendbe hoztam magam, épp fésülködtem, amikor egy ismeretlen kéz inget nyújtott be...


- Bejöhetsz nyugodtan, nem vagyok meztelen - szóltam ki nevetve.


Egy gyönyörű, korombeli lány lépett be, szőke haját tűzött mód viselve, de pár rakoncátlan fürt lázas táncot járt hosszúkás nyakán, simogató érzés volt, gyámoltalan hold- táncukat járó lenge pihék a nyáresti szélben. Nevetve felém nyújtotta az inget, egy csíkos, kellemetlenül ronda és ócska darabot, de nekem mégis tetszett ez az ing, vagy talán a pillanat egésze, a pillanat varázsa, nem tudom. Rám segítette a ruhadarabot, finom, puha ujja érintette mellkasom. Rám nézett, lassan emelte rám tekintetét, alkalmam nyílt megnézni közelebbről szemét... Annie Lennox csodás, álomkép szeme tükröződött vissza abból a szempárból. Itt hát a kérdés miértje – gondoltam, ezért volt minden hallgatással teli üzenet, esőtáncát járó hangok és szisszenések a végtelen telhetetlen kebelén. Közben észre sem vettem, hogy a pulzusom, a lélegzetvételem egyre szaporábbá vált. Megköszöntem az inget, a lány kilépett a fürdőből, még halkan kuncogott egy jóízűt az ajtót becsukván, aztán a többiekhez tért, mondott nekik valamit, majd jóízűen felnevettek. Én is velük mosolyogtam, bár titkon azt gondoltam, talán mégsem rajtam nevettek. Még ezt sem bántam volna, mert valahogy minden olyan nyugodt volt, olyan kerek, mert ott voltak azok a szemek (nekem)…a szemek, melyek falakat dönthetnek le bennem, oldhatják bennem feszültséget, lényegi gátakat dönthetnek le, szabadon engedvén újra a bennem rejtező kusza és zavaros lélek-folyamot…Hadd, építsem tovább teremtett világom.

Adózva ennek az élménynek, hálából megcsókoltam pirossá vált, felpezsdült arcom a tükörben.