Arcaim a falon, konzervált mosolyok,
Ezernyi reprodukcióban tükröződöm vissza, önmagamon,
és csak a sziluettek ócska árnya jelzi, hogy mekkora
csalás minden, hogy mekkora teher a földi lét,
és az is mekkora hazugság, hogy naponta
úgy kelek fel: vajon mi jöhet még?
A falon, a konzervek árnyékában mindig örök a kék,
és szép hazugság, a senki sem ért.
Örök szimbiózisban él a pop-art és a lét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése