Végzet

Fátum = Végzet, előre megszabott, megmásíthatatlan, olykor szomorú, kegyetlen sors.

Valóban ilyen egyszerű lenne? Leírjuk egy papírra, hogy mit jelent valami és az életben pontosan így hajtjuk végre? Hát, a sors vagy végzet nem egy irracionális, kiismerhetetlen valami? De, az. Minden helyzetben, minden esetben. Még ha van egy perc, egy pillanat, amikor azt hisszük uralmunk van felette, a következő pillanat már rabszolgaságunk képét mutatja. Louis Malle ennek az uralmi pillanatnak a mozgási terjedelmét, rezonanciáját kutatja az 1992-ben mozikba került "Damage" fr. "Fatale" (Magyarországon "Végzet" címmel vetítették) című filmben. Ebben a filmben az érett Louis Malle, az öregedő filmrendező szellemiségét érhetjük tetten. Öregedő, azt írom, pedig ekkor töltötte be még csak az hatvanadik életévét, de aki huszonévesen már a legjobbakkal forgat, ráadásul jó és korszakos filmeket, annak ebbe a korba érve, már van mit összegeznie, az életben összegubancolódott szálakat valamelyest kibogozni. Malle nagyon komolyan veszi választott feladatát. Mindig is így tett, de most különös vonzalommal, talán rejtett félelemmel telten nyúl a témához, amit választott. Nincs könnyű helyzetben. Egy könnyed prepozíciós síkról, el akar érni a végtelenségbe fagyott pillanatig. Hogy sikerült-e neki? Nem. Mint ahogy Ikarosznak sem sikerült legyőzni a Napot, úgy Malle is félig hagyott megvalósulásokat hagy maga mögött. Miért van ez így? Mert a végzet irányíthatatlan. Nincs benne ráció, megoldható egyenlet, nem osztható, nem egységesíthető. Lényegében irreleváns lenne a mibenléte, de az emberi önkény mindenre választ keres, így érhető ez a rendezői szándék. Nagyon komplett információanyagot hordoz magában a téma. Meg kell próbálni utána menni a gondolatnak. Malle a végzet törékenységét, vagy ennek a törékenységnek a legvalószínűsíthetőbb felbukkanási területét egy harmonikus családi viszonyban képzeli el, nagyon ösztönösen. A végzet, mivel befolyásolhatatlan és öntörvényű, sohasem onnan érkezik, csap le áldozatára, ahonnan az várja, számít rá. Pont ellenkezőleg. Egyszerűen belép az életbe, és kiforgatja a sarkából a világot. Pontosan ez történik Stephen Fleming (Jeremy Irons lényegre törő, impozáns alakításában) kabinet miniszterrel is, akinek tökéletes életét és felfelé ívelő életpályáját senki és semmi sem akadályozza. Szép élete van, nagyfia feltörekvő újságíró, későn érkezett kislánya kissé bourbon éllel éli ugyan mindennapjait, de érdekes személyiség, felesége egy nagyon szerethető, csupa szív nő, bár tagadhatatlan, hogy ő is a múlt vonzásában éli az életét, és tapintható létében a feleslegesség kínzó érzete. De egy civilizált társadalomban ez egy optimális családmodell. Nincs benne semmi különös. Aktív, tettre kész, jól szituált emberek szoros köteléke a szentnek kikiáltott családi béke érdekében. Aztán megjelenik, ő, a végzet. A végzet egy huszonéves nő, szomorúság bujkál szemében, de ajka, mint izzó parázs világol, karcsú vonalai, hullámzó keble, mintha csak felkínálnák magukat az arra érdemes érkezőnek. Elesettnek tűnik, de egyben hihetetlen erősnek. Végzetesnek. Fleming nem is gondolt rá, nem tervezett vele, nem álmodott róla, nem volt benne az életében ennek a változásnak a képe.  Pontosan ez a meglepetésszerűség teszi törvényessé Anna (Juliette Binoche érzelmes, felkavaró játékával) jelenlétét. Sokan, nagyon sokan hisznek a végzet mindenhatóságában. Nem hiszem, hogy Malle főhősének ezt a hittel teli viszonyt szánta volna a végzet testet öltött alakjával, sokkal inkább azt a mély és szenvedélyes szerelmet, amit sem az életével, munkájával szemben, sem a feleségével nem tudott sohasem megélni, átélni. Anna megadja ezt neki. Teljes egészében, teljes valójában. Kérdések, utasítások, harc nélkül. Olyan lesz Fleming számára, mint egy kívánságdoboz. Talán ezzel csalja magához napról-napra egyre közelebb. És ahogy a férfi közelebb ér a nőhöz, úgy halad a történet is egyre mélyebbre, egyre mélyebb fájdalmak felé.

Sosem lehet tudni, hogy ami az egyik oldalon öröm, az a másik oldalon nem fájdalom. Malle ennek a kettőségnek örök híve és ez alapján folytatja a bonyolítást. Anna, Martinnak (Rupert Graves), Fleming fiának a barátnője a való életben. Tehát a család része. Nem Fleming kisded játékának a része, hanem a fia életének örömforrása. És itt rakja a legnagyobb terhet Malle a miniszter nyakába, a terhet, amit a lélek csak nehezen képes viselni, vagy egyáltalán elviselni: a szeretteink előtti hazugság, alakoskodás olcsó mítoszát. De Malle nem éri be ezzel a háromszöggel. Négyszöggé, ötszöggé növeli a konfliktust (ez belső konfliktus), egyrészről Anna félelmetes múltjának megismerése okán, másrészt Ingrid (Miranda Richardson BAFTA-díjas alakításával) és az Anna közötti szótlan, idegenkedő ellenérzés kiélezésével. A lánnyal, a végzettel nincs rendben valami és ezt érzi a környezete is. Kivéve Fleming. Fleming boldog. Boldog, mert végre él. Van miért, van kiért. A sok hitehagyott év után, itt a nő, az a nő, aki boldoggá tudja, tudná tenni, akivel révbe érhet. Irracionális dolgokra ragadtatja magát őrjítő féltékenységében, a lány után szökik Párizsba, ahol egy kapualjban vadállati, ösztönös mód szeretkeznek, majd mikor megtudja, hogy fia megkérte Anna kezét, beoson a nő szobájába, miközben a többi szobában a családtagok édes álmukat alusszák, és lefekszik vele. Flemingben minden a vágyról és a hormonokról szól, de közben egyre jobban magáénak akarja érezni Annát, az életét, a valóját. A végzet is ennek a kívánalomnak megfelelő mód cselekszik, Anna igent mond Martinnak, de azzal a hátsó szándékkal, hogy az apja szeretője marad. Malle felkínál ugyan kilépési pontokat férfi főhősének, de ő ezeket nem fogadja, nem fogadhatja el. Ez az önkénnyel teli vágy nyílegyenes mód rohan saját tragikumába. Felmerül a kérdés. Miért szeretünk valakit? Milyen érzések, indokok alapján? A külleme a vonzó, netán a lelkében rejlő mélységek? A határozottsága? Az elesettsége? Az elesettsége... mintha saját magát kérdezné vissza válaszért a kérdés a miniszter fejében. Hiszen ez a sokat szenvedett lány csak vigaszra, szeretetre, tartalmas életre vágyik. Meg kell kapnia, lehetetlen, hogy ne kapja meg. Lehetetlen lenne? Egyáltalán nem az. De a "mikor" és a "kitől" nem mindegy. Fleming egyre mélyebbre süllyed saját csapdájában és hazugságában, vett, ragadott boldogságának már csak napjai, órái vannak hátra. A szükségszerű tragikum kilép az életbe, a játék véget ér. A végzet öröme búra vált, és a halál, mint korábban Anna életében, meghátrálásra kényszeríti. A kártyák kiterítve az asztalon, a bánat és a szomorúság uralja az érzelmeket. Vagy mégsem? Hátha azért történt mindez, mert így kellett lennie? Mert így akarta a sors? Azt mondják, élet csak egy van. No, igen és egy életen belül vajon mennyi sors? És ebből mennyi az útvesztő, mennyi a megérkezés? Temérdek kérdés, válaszok nélkül. Talán csak az életleckék által megélt fájdalmak valódisága tud némely esetekben választ produkálni. Mint most, ebben a történetben. Ebben a történetben, ahol végül mindenki megtalálja, rá az élet által kirótt helyét. A végzet beteljesítette küldetését. Annyi a baj, hogy csak számára minden (és értékes) áron. Malle remek filmes volt, ez a filmje is, bár nem túl ismert, örökbecsű darab. Figyeljük meg azt a plasztikus nyugalmat, hogy a figuráit mozgatja térben és időben, mint megannyi apró színdarab finom láncolata. Tessék ezt filmet megszerezni, de főképp megnézni. Hátha más véleményen vagyunk ilyen fontos "sors" kérdésekben.