Ha lelki vezért kellene választanom... biztosan Zorbászt választanám. Mert benne volt meg mindaz, ami egy tollforgató embert megmenthet: sastekintet, amely a magasból nyílegyenesen csap le zsákmányára; a minden reggel megújuló teremtő tisztaság; szakadatlanul újnak látni mindent, olyan örök mindennapi dolgoknak adni szűziséget, mint a levegő, a tenger, a tűz, a nő és a kenyér; a kéz biztonsága, a szív frissessége, az önnön lelkét kigúnyoló bátorság, mintha lenne ennél nagyobb öröm, s végül a tiszta, vad nevetés - mély forrású, mélyebb az emberi szívnél - , amely Zorbász öreg testéből szabadító erőként fakadt fel a legválságosabb pillanatokban, felfakadt, és el tudott söpörni s el is söpört minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát - , amellyel a szegény gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengethesse nyomorúságos kis életét.
(Nikosz Kazantzakisz)
Ez a kis idézet remek bevezetője ennek az esszének. A regényről írtam már korábban, most a regényből készült film elemzését veszem célba. Pár napja szokásos DVD vadászatra indultam az egyik plázába, ilyenkor leginkább a turkálót célzom meg, eldugott kincsekre vadászva, de néha a polcra is ránézek, hátha valamelyik régen üldözött darabomat meglátom. Megláttam. Ott volt a polcon, levettem, megvettem. Az ára nem érdekelt, kellett, szükségem volt rá. Természetesen már láttam korábban, és a beépült emlékképek most így újranézve ugyanazt az élményt hordozzák magukban, mint akkor. És ez jó érzéssel tölt el, hogy így, vagy húsz év távlatából is Zorba, Zorba maradt, én meg én. A kortalanság mítosza. Persze, az ő olvasatában, mert én ővele nem versenyezhetek. Az életöröm regénye, így hívom magamban Kazantzakisz remekét, ami 1946-ban jelent meg nyomtatásban. A film valamivel később, majd húsz évvel, sajnos már az író halála után. Pedig de jó lett volna egy olyan Brook-Golding féle koprodukciót találni közte és a rendező Kakogiannis között. Hát még közte és Anthony Quinn között. De ez csak képzelgés, az élet felülírta ennek a lehetőségét. De azt a lehetőséget nem, hogy Zorba testet öltsön. Korábban itt volt már ő, csak kivárta az idejét. A nagy fellépésre 1964-ben kerülhetett sor. Eredeti környezetben, autentikus görög miliőben, a tradíciók és az alaki modernizmus jegyében öltött testet a történet. Tökéletes az időzítés, a Nouvelle Vague éppen teljesítőképessége csúcsán, Godard és Truffaut zsenije már hatással bír a jelen és a jövő generációjára. Ez az a pillanat, amikor Zorba teljes valójában meg tud jelenni, és hatással bír lenni korára. És ezt a hatást az óta is gyakorolni. Mivel irodalmi adaptáció, így rendkívül fontos a színes jellemrajzok mellett a történet hitelessége. Kazantzakisz műve egyben egy nagyon autentikus környezetbe vezet be minket, de ebben a környezetben a tradíciók és a vallás mellett fontos szerepet játszik a hierarchia, a harag, a gőg, és a leplezett szexus, a mérhetetlen vágy kínzó érzete is. Egy nagyon kemény és egyszerű világ ez, minden bújával-bajával. Basil (Alan Bates), a görög apától Angliában született író Krétára igyekszik, hogy az öröksége után nézzen. Ez persze voltaképpen egy álcselekmény, mert éppen élet és írói válságban van, talán a napfény, a környezet, a színek visszahozzák életkedvét. Valami ilyesmit képzelhetünk a film indító képeibe. Aztán mást. Talán azt, hogy ez a fiú menekül. Önmaga elől, eddig élete elől, fásultsága, rosszkedve, depressziója elől. Lehet ez bármi, a lényeg, hogy ezzel az úttal nincs pontos célja csak sodródik, talán egy jelre vár. És az élet jelzi is szándékát vele. Feltűnik az esőben egy rongyos, szedett-vedett alak, akinek az arcán olyan mosoly ül, mintha a Grand Hotel bárjából lépett volna ki és éppen szivarra készülne gyújtani. De nem, megelégszik egy Virginia cigarettával is, amit az íróember kínál fel neki. Persze már az után, hogy ez a furcsa alak közvetlensége folytán egész a közelébe férkőzik. Alexis Zorbas (Anthony Quinn), egyenes, kemény ember. Ami a szívén az a száján. Nem fél az élettől, teljességében képes megélni az érzéseit, a pillanatok által felkínált lehetőségeket. Talán túlontúl is ősember íze van az ilyen léleknek a mai világban, de én inkább úgy hívom: ösztönlény. Zorba mellett nem lehet elmenni, képtelenség kikerülni. Igazi őserő, ős-szív, ős-száj. Basil felismeri a jelet, amit az élet küldött Zorba képében, és egyezséget köt a nagyhangú göröggel. Felfogadja bányavezetőnek, vele akarja újraindíttatni apja régen nem üzemelő lignit bányáját Krétán. Zorba rááll az alkura, egyedüli kikötése szabadságának megtartása. A két férfi együtt érkezik Krétára, és ott Zorba, mint az ügyek teljes körű felelőse lép elő. A "boss" azaz Basil jellemének megfelelően háttérbe vonul. Az irányítást ugyan kiadja a kezéből, de meglepő mód a jelleme, neveltetése, intelligenciája révén teljes egészében hatást tud gyakorolni az életimádó görögre. Ez a kettősség a film alap mozgatórugója. A félénk és a harsány jellem szót értése egymással, az egymásra gyakorolt hatás és ellenhatás életbe való kivetülése. Azt gondolhatnánk, tűz és víz a két ember. De nem erről van szó. Egymás tanítói és megértői lesznek idővel, a fiatalabb érettségre, megértésre, szelídségre tanítja az idősebbet, az idősebb meg egyszerűen megtanítja élni ezt a férfigyermeket. A film központi eleme az ő kapcsolatuk, diskurzusok, a cselekvéseik mögött rejlő indíttatások. Minden tőlük indul, és végül hozzájuk érkezik. Akár az élet által táplált körforgásban. Valami elmúlik, valami éled. De ez az élet mindig más színét mutatja és az élet a krétai sziklák között egészen más, mint egy angol nagyvárosban. Sokkal keményebb, sarkosabb, határozottabb. Az öröm, vagy az öröm lehetősége jelen van ugyan, de konvenciók, korlátok közé szorítja a tradíció, a hallgatólagosan elfogadott törvények. Semmi sem megengedett, csak amit a közösség, és benne a közösség vezető férfiúi helyénvalónak találnak. Ez okozza a film problematikájának forráspontját. A változni vágyó és változni képes Basil, Zorba által érkező jelek különös halmazával találja szemben magát, és ezekben a halmazokban feltűnik egy asszonyi kép is, a csodaszép, hallgatag özvegy (Irene Papas) bánatvirágba boruló képe. Zorba törvényei egyszerűek, ha akad egy nő, akivel idejét tudja tölteni, nincs baj. Az élet, de főleg a felnőtt élet veleje, hogy a férfi nőre leljen, a nő pedig oda tudja adni magát a férfi által, és az önmaga által teremtett örömöknek. Zorba tisztában van ezzel, nem vádolhatjuk meg éppen ezért azzal, hogy nőcsábász mivolta csábítaná ezekre a kisded kalandokra. Nem, nála ez létszükséglet. Ha nem tudna nővel hálni, abba belehalna. Tehát, ott tartunk, hogy az élet üzent, az élet jeleket közölt az ifjúval, mégpedig olyan jeleket, melyekből újra tudja építeni megkopott személyiségét. Ez így rendben is lenne, ha. Ha nem lenne körforgás Krétán. De van. Ahol a jó jelen van, jelen van a rossz is. A rosszat pedig a rossz vágy szüli, az özvegybe halálosan szerelmes helyi ifjú szerelmét viszonzás nélkülinek érezvén a tengerbe öli magát. Mindezt aközben teszi, amikor Basil új életébe lépvén végre együtt hál a szerelemre éhes nővel. Mert a nő egyedül csak neki adja oda magát. És ezzel az életét is. A fiú halálát megtorolván a krétai vérbosszú végez vele. Nincs, aki megmentse a feldühödött tömeg haragja elől, erre még Zorba sem képes, pedig kísérletet tesz rá, életét kockáztatván. Ott vágják el a nő torkát a templom előtt, akár mintha egy kecskét áldoznának fel húsvétkor az isteneknek. Kemény, furcsa világ. Basil itt ébred rá reményének törékenységére. De mégsem törik meg, mert mellette van az élet, mellette van Zorba, az életöröm hírnöke. És ők folytatják is megkezdett útjukat. Talán a végtelenbe. Talán tovább. De még egy ideig biztos. A bánya beindításának napjáig, amibe a "boss" az összes rendelkezésre álló pénzét beleöli Zorba tervét támogatván. Zorba fakitermelési ötlete balul sül el, a kötélpálya összeomlik a súly alatt, megsemmisül, az emberek fejvesztve rohannak a lezúduló hatalmas farönkök elől. Zorba nem született mérnöknek. Megtervezte a pályát, de hiba csúszott a számításba. Rajta múlott, hogy így alakult? Varrjuk a nyakába? Nem, nem és nem. Basil már túl van ezen, hogy felelőst, hogy felelősséget keressen az életében és az élete felett. Túl van már a megmérettetésen, férfivé vált, erős, szilárd, határozott, cselekvő, és nevető emberré. Mert a bajokat csak a gyengék siratják, az okosak és az erősek kinevetik. Mert, aki így tesz, jól tudja, az élet ad, az élet elvesz. Küzdeni, hadakozni ellene teljességgel felesleges. Zorba és az élet itt befejezettnek tekinti küldetését, felneveltek, erőssé, férfivá neveltek egy korábban sótlan, naiv és nemtörődöm alakot. Sorfordítóvá vált Zorba az író életében, de ugyanezt a fejlődést éri el Zorba is az intellektuális hatás által. Egymás által épültek teljesebbé. Talán némileg jobbá, nemesebbé is, de ez igazán nem fontos.
Ez a történet nagyvonalakban. Most kis vonalakban pedig egy géniusz emlékképéről néhány szó. Ez a film nincs, ha nincs Anthony Quinn. Bár a főhőst Kazantzakisz élő emberről mintázta, kérdés nem lehet, hogy ezt az embert, vagy embertípust Quinn is magában hordozza. Maga az őserő, a talentum, a féktelenség, a tettvágy, a kétkezi munkás, a dalnok, a táncos. Minden jelenet tőle indul és hozzá érkezik. A vászon az ő mozdulatait követi, a kamera csak neki engedelmeskedik. Quinn nem egyszerűen játszik, hanem teljességgel adja azt, ami ő: az emberségét. A szívét, a tüdejét, a hangját, a tekintetét, a nyelvét, a fogait, a hajszálait, a torkát, a nevetését. Istenem, az a nevetés! Milyen mély, milyen természetes, milyen éltetően harsány! Köszönet érte!(a hellének tiszteletbeli görögnek fogadták Quinnt a filmben nyújott alakításért) És persze annak az alkotógárdának, közösségnek, amiben ez a csoda létrejön. Alan Bates tökéletes az író szerepére, pontos ellentéte Quinn játékának, de egyben a végjátékban testvére is. Irene Papas. Talán meg sem tudnám fogalmazni azt a hatást, amit ebben a filmben a nézőre gyakorol az özvegy szerepében. Maga a misztikum, maga a szexus, maga a tartás. Szuperlatívusz. És szerencsére a film szereplői közül őt még körünkben tudhatjuk. Isten éltesse még sokáig. Lila Kedrova, az orosz származású színésznő szintén felejthetetlen alakítást nyújt az idős francia moteltulajdonos szerepében. Alakítását az amerikai filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta. Meg még másik kettővel jutalmazta a filmet (közte az operatőrivel, ha ezt másnak adják, nagy szégyen lett volna, Walter Lassally zseniálisan fényképezte a filmet), de a legjobb rendezés, legjobb film és a legjobb főszereplő díját nem kapta meg az alkotás. Ebből Quinn harmadik Oscar-díját sajnálom igazán, de tény, hogy Rex Harrison is Oscart érdemelt abban az évben a My fair lady miatt. Ilyen az élet. Azért az örökkévalóság megvan. És az nem semmi. A film zenéje is korszakos és örökbecsű darabokat rejt, Mikis Theodorakis munkáját dicséri. Kötelező filmklasszikus, akinek eddig kimaradt volna, az életéből az gyorsan pótolja. Depresszió, életuntság ellen kitűnő. Gyakorlatból mondom. Természetesen eredeti nyelven, esetleg magyar felírattal nézendő. A szinkron agyoncsapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése