Félálom

Magyarország választ. Magyarország választani kényszerül egy új életformát, egy új életet, egy új köztársaságot. A kilencvenes évek elején, a huszadik században járunk, a rendszerváltás időszaka ez, amikor a parlamentbe hosszú hajú, farmeres huszonévesek veszik be magukat, és csalamádéval esszük a hamburgert. De mégis, olyan valami új, valami bizsergető szabadságillat lengi be a tereket, a parkokat, az országot. Olyasmi, mint amikor a múlt egyik penészes szeletkéje már éppen távozóban van, de a születő jövő még rejtjelezi önnön mivoltát. Alapvetően egy letűnt kor mindig dekadenciába hajlóan ér véget. Itt sincs másképp, ebben az országban. Egy szegény ország lakói a magyarok, akik önmaguk is belső szegénységben élnek, szenvednek. Nem tudnak örülni. Nincs minek, nincs kinek. Talán, majd később, ha helyre állnak a dolgok. Talán akkor. Rózsa János története itt, ebben az élethelyzetben veszi kezdetét. A karakterek, a miliő státuszának megfelel, elfogadott, autentikus. A világ is az melybe bevezeti nézőjét. Rózsa az egyik legkarakteresebb magyar rendező, aki nyíltan, de nem fellengzősen beszél, értelmez és értekezik a mindennapok valóságáról. Nem fél belemenni nehezebb kérdésekbe, szociális ügyekbe, persze nem a tények, hanem a láttatás szintjén. Ebben a figyelem törzsben élő egyes egyedek specifikáns jellemrajza izgatja valójában. Persze ki-kitekint tágabb értelmezések felé, de ezek a távlati perspektívák az egyes egyének látószögében érvényesülnek.

1990-ben Magyarországon nincs pénz. Nemhogy a filmgyártásra, de még az ország alapvető finanszírozására sem. Ez a film és a társjellegű alkotások még a kilencven előtti pénzekből és pecsétekből jönnek össze, szinte minimál büdzsével. De hogyan máshogy lehetne realista alkotást forgatni, ha nem eredeti helyszíneken, eredeti figurákkal? A Félálom egyik nagy erénye az őszintesége. A téma nyílt sisakos, a dialógusok nem idealizáltak, a szereplők hús-vér mivolta megkérdőjelezhetetlen. Rózsa is tisztában volt vele, hogy filmje egy adott kor lenyomata lesz, de nem törvényszerű, hogy ez a lenyomat ne hordozzon magában értéket későbbi időkben is. Sok jó film vált az enyészet martalékává, mert túlságosan hitt a jelenben. Meglehet Rózsa filmje is itt tart valahol, de a film realista köznapisága mögött mégis olyasfajta egyetemes üzenetet hordoz, ami konzerválja a mondanivalót. Túl a film politikai hátterén egy árnyaltan finom mondanivaló sejlik fel, mégpedig az, hogy aki szerethető, az gazságban, és szenvedésben is szerethető marad. Mert alanyi jogon jó. Mert alanyi jogon hasznos az a szerethetőség, ami árad belőle. Még ha a világ ebből nem kér, vagy máshogy. Vagy csak el akarja ragadni, magához láncolni. Közhely, de így van, a szeretet az egyetlen dolog, amiből, ha többet ad az ember, még többet kap vissza. Furcsa a világ, de így működik. Rózsa ezt a szerethetőségi ént a lány kezébe adja. Rita (Visy Bernadett) Erdélyből szökött át a szüleivel, otthon még csak recseg-ropog a rezsim, de már készül összedőlni. Mindenki erre vár, a szököttek is, az otthonmaradtak is. Nagy a belső feszültség, főleg a felnőtt létben senyvedőknek. A gyerekek, a tinédzserek mások. Már képesek értelmezni a bajt, de tudják, hogy létezik rá a megoldás. Az élet elég hosszú, hogy orvosolja a bajokat. Még nem ragadta el őket a végtelen pesszimizmus. Zoli (Újvári Csaba) a szüleivel él Pesten, egy lepukkant bérházban, kétes múltú és jelenű barátaival autókat törnek fel, kisebb lopásokat hajtanak végre. Mindezt a diktafon árnyékában. Zoli ugyanis magnóra veszi ezeket a stikliket. A banda tagja még Attila, a lázadó rocker kamasz (Hajdu Szabolcs)(az ő életútja és háttér országa kimerítő ábrázolást kap, és szép jellemfejlődést mutat a karakter is) és kis Csoma (Szabó Dani), aki szabadidejét leginkább egy Javítóintézetben tölti. (Korszakos jelenet, amikor hazatér a lopott pénzzel és a szülők teljesen természetesnek veszik, hogy a kiskorú bűnözőt nevelnek, szinte zsenikultuszba hajlik ez a plasztikus nihilizmus) Ennek az intézetnek a lakója a különc, szellemileg visszamaradt Laci is (Gazdag Zsolt), aki halálosan szerelmes az új jövevénybe, Ritába. A kölcsönösségi érzethez talán Zoli jut a legközelebb, őt igazán, mélyen megkedveli a lány, a cinikus, de mégis nagyvonalú, szerethető milyenségét. Remek jelenet, amikor a Jack London rajongó Zoli kiviszi Ritát az erdőbe kutyaszánozni, ezekben a képekben teremti meg Rózsa a jövő kortalan szabadság mítoszát. És persze a jelenet végével le is bontja azt.


A központi politikai szál a lány érkezésével válik egyénileg motivált játszmává, ugyanis a szerethető én, angyali mivolta révén az összes fiút magába bolondítja (kis Csoma és Attila lopásba keveredik érte, miatta egy játékboltban, aztán az utcán szívják el közösen a lopott szivarokat, mindannyian). Nem hiába mondják, a szépség mindig természetes, és az ember természetéből fakad. Egymás mellett zajlik a nagy és a kis történet, egészen addig, míg a nagy felül nem írja a kicsit. Romániában is végbemegy a forradalom, a szököttek hazavágynak. Nincs mit tenni, menni kell. Csak az tudja mi az otthon, aki egyszer már megízlelte milyen nélküle élni. A realista, szoció filmes technikának nehéz testet találni, talán nem is feltétele, hogy vonallal, gerinccel rendelkezzen, elég, ha a kontúrokból megfelelően építkezik. Rózsa is így tesz filmjével, voltaképpen a haladási irány csak illúzió, minden egyes jelenet csak a jelent, a jelen valóságát hivatott kiszolgálni. A jelen viszont búcsúra inti a távozókat, a vonat nem vár, a sínek is koccanni kívánnak a vonatkerekek alatt. És ez lesz az a pont, ahol egybeér a gyarlóság és a szeretet. Az indulatok forráspontja végül igazzá válik, és várt, vagy nem teljességgel váratlan tragikum bekövetkezik. Az életben, szellemben, értelemben nem létező, vagy máshogy létező Laci megöli a cinikus, önmagát vészjósló poénokba kergető Zolit. Egy normál ember elintézte volna ezeket a froclikat egy orrba veréssel, de egy pszichopata máshogy reagál. Támadásnak veszi, a személye, a léte ellen való támadásnak. Laci kést ránt és Zoli bordái közé vágja a pengét. A fiú holtan esik össze, a kor, az élet megdermed, a halál ráteszi csontos kezét az ottmaradtak múltjának emlékképeire. Megszűnik a varázs, a szeretet feltétlen szabadság mítosza semmivé foszlik, győz a valóság, győz az emberi ösztön és félelem. Rózsa ezt a nyomasztó képet még azzal sem oldja, hogy Attila és Csoma Zoli temetésén Lacika akasztásáról beszél. Sőt, talán sajnálni kezdjük az akasztotta, szerencsétlen élete miatt. Korszakos magyar film a rendszerváltás idejéből. Mindenki nézze meg, aki hozzá tud jutni, van, aki nosztalgiából, más pedig, talán azért mert egy jó filmet szeretne látni hús-vér jellemekkel, karakteres mondanivalóval. Plusz adalékként a forgatókönyv Kardos István munkája, a zene meg Presser. Akit ez a triumvirátus nem villanyoz fel, azt nem is érdekli igazán a filmművészet. Pláne, ha magyar.