Stendhal mondta magáról még életében, hogy az én műveimet majd ötven év távlatából lehet igazán érteni, élvezni, értelmezni.Valahogy így vagyok én Bret Easton Ellis munkáival is. Mi, európaiak kicsit el vagyunk telve önmagunktól a literatúra terén. Saját bölcsőnkben feküdt, édesded álmokban ringatott gyermekként kezeljük az irodalmat, és az idegenebb hangok teljesen hidegnek, falsnak tűnnek számunkra. Megjegyzem kontinensen belül is. Elég, ha saját nemzeti irodalmunk nyugat -európai kivetüléseit vizsgáljuk. Milyen szellemi kör az ahol egy Kosztolányi, egy Tóth Árpád, egy Radnóti Miklós nem kap lehetőséget, életteret? Az irodalmi közeg persze mindig is egy zártabb világ volt, köszönhető ez az adott országok saját belső kultúrviszonyainak, és egyéb társadalmi rétegződéseinek, belharcainak. De erre most ne vesztegessünk szót, pusztán az izolációs hatást akartam érzékeltetni. Mert az amerikai irodalom egy európai szem számára mind a mai napig idegennek tűnik. Gyerek nemzet még az államokbéli, majd minden tudását tőlünk, európaiaktól származtatjuk, ami valljuk be nagyrészt igaznak is tűnhet. De a posztmodern irodalom egyik sajátossága, hogy az egyes "téziseket", "programnyelveket" már nem a maga profán vonzásában éli meg, hanem kivetíti a térbe és belehelyezi az élet egyes történéseibe. Ilyen típusú könyveket a francia realizmus kezdett alkotni, majd később Kafka, Mann, és a modernek. Ellis is ezt az utat követi. Azaz, úgy követi, hogy nem folytatja, hanem egy ellenágat alkot, egy olyan realista világot, amelyben az abnormitás jelentősége nem ér többet egy fogmosásnál. Az elidegenedés és elidegenítés alaptörvénye, hogy az adott valóban a maximum produktum sem több annál, mint a minimum cselekmény, az az Ellis hősei tulajdonképpen a tulajdonságok nélküli ember prototípusai, egy olyan álca vagy maszk mögé bújtatva, hogy bármilyen pozícióban, elemben megjeleníthetőek legyenek.
Bateman is egy báb, bárhogy formázzuk, csupán egy mintarendszer elvét követi. Iszonyúan pontos korrajz vonalán halad végig Ellis a regényben. A nagyvárosi New York-i yuppie képe a nyolcvanas évek végén egy idol, egy szimbólum volt az államokban. A gazdagság, a sznobizmus és a karrierizmus védőbástyája. A kapitalizmus egyik alappillére a jómódú, gazdag, okos, intelligens, tanult, a mások feletti uralomra és kizsákmányolásra termett nemzedék. Nem vagyok marxista, de ezt így 2009-ben azt hiszem már le lehet írni, a globalizáció árnyának ködében.
Egy belvilágot érintünk itt a regény vonalán. Egy olyan zárt közösséget ahol elvek és elvrendszerek működnek, kódoltan vagy kódolatlanul, de látható, hogy mindenki ismeri, tudja a helyét, a pozícióját a történetben. A kerettörténet pofon egyszerű. Adott egy nagyvárosi ficsúr, tele pénzzel, jó kapcsolatokkal, imádják a nők, nagy sármőr, és esetenként sorozatgyilkos. Semmi különös nincs ebben, elsőre ez az elidegenített-én, ahogy Bateman-t kezeli az író, nem tűnik különösebb abberrációnak. Ellis be akar minket vezetni ebbe a világba, láttatni akarja számunkra a működési elveket, hogy értsük majd főhőse cselekményeinek mozgatórugóit.
Patrick folyamatosan aktívizálja rejtett énjét, hagyja magán eluralkodni a látszólagos téboly jeleit. Ne feledjük, ekkortájt amerikában már mindennaposak a sorozatgyilkosokról készült leleplező híradások, ami jelenetek brutálisnak tűnnek a könyvben, azok az életben már előtte is hatványozottan jelen voltak, az írói fantáziát ezirányú kérdésként nem is kellett túlságosan szárnyaltatnia Ellisnek.
Érdekes az a hozzáállás, belső osztályharc, amit Bateman vív a körötte megjelenő közeggel. Láthatóan elfogadja osztálya felsőbbrendűségét, közülük valónak tartja magát, máskor viszont érzi azt a nagyfokú arroganciát, nihilista dekadenciát, amelyet generál ez az uralkodó közeg. Patrick gyenge jellem, sebezhető. Befolyásolható, manipulálható. Nincs kedve tettetni sokszor mennyire unja magát és a közegét, és talán ekkor ébred tudatára, hogy piszkosul unatkozik, ezért, hogy némi izgalmat csempésszen unalmas kis életébe, ölni kezd. Spontán és lazán. Kéjjel és örömmel. A sérthetetlenség vonzó érzetével.
Nem kívánom részletezni azt a brutalitást, amit Ellis felvállal a regényben, erre maga a regény tud választ adni, vagy egy másik olvasatban a regényből készült film, ami nem is lett rossz, Christian Bale, Bateman szerepében remek alakítást nyújt. Bűn és bűnhődés, olvashattuk száz évvel előtte Dosztojevszkíjnál. De azóta eltelt száz év. Száz romlott és önpusztító év. Bateman-nek nincs reális esélye a lebukásra, az az egy "normális" világban a cselekményeket ebbe az irányba sodorná az élet, de ez itt lehetetlen. Deus ex machina, a rossz elnyeri büntetését végül, bűnös marad, nem vár rá a megváltó igazság. Meglehet, hogy az olvasó ezt kudarcként éli meg, de ne higgyük, hogy a főhős nem. Bateman összeomlik, felismeri világa önző és hazug mivoltát. Nincs nagyobb beismerés egy amerikaitól, igaz? Ellis görbe tükre az brutalitás objektívján keresztül szembesíti az amerikai társadalmat önnön valójával, így válik ez a regény korszakos művé, hogy alapvetően ezt a modern parafrázist, amit jobbhíján civilizált életformának hívunk, csupán önzéseink, hívságaink éltetik. És hogy mindent szabad. Tényleg mindent. Nincsenek határok, nincsenek korlátok. Csak az a fránya lelkiismeret. Na, azzal majd egyszer valakinek, valahol el kell majd számolnunk. Addig is elemezzük és élvezzük magunkat és világunkat Bret Easton Ellis neméppen rózsaszín szemüvegén keresztül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése