Memoir

Két cukorral itta a kávét,
hozzá kis tejet löttyintett a csészébe,
reggelente szeretett hajat fésülni
ebben egy kicsit ˝ istenhez is hasonlított˝,
soha nem szűnő kedvvel várta az érkező villamost,
aktatáskája mindig beakadt felszálláskor,
aprókat álmodott míg el nem ült a robogás,
csodás emlékek hálója rezzent múló
pillanatként elméje ködös fellegeiben,
szerette a közeli park csendjét,
szerette a Duna elfolyó látványát,
a hajókat ahogy messze futnak, sosem
látott tengerek felé vesznek irányt, a kapitány a hídon
merengve áll, némán szalutál az érkező szeleknek,
körötte a víz marón fojtogat,
mögöttük mint óriás, nagy betonszörnyek
táncra kelnek a budapesti utcák, házak, ablakok, csak egy sikoltás az éj,
egy lélektelen menedék a pesti éjszaka.

˝Légy fegyelmezett˝ - szól szelíden egy jólismert hang.

Mögötte fájón felsikít a mentőautóval érkező sziréna lelketlen zaja.