Kézjegy

Nyár volt, forró, tüzes nyár.

A felhők imbolygó léptekkel

vonultak a végtelen kék ég

örök időkbe vesző vonalán.

Lassúdad, nehéz volt a délelőtt,

a város felett pára lebegett,

olyasfajta fojtogató levegő,

amely esőt kíván délutánra.

A Városligetben ültem egy padon.

A padunkon,  valamikori

érzés  tört rám hirtelen s nem

engedett, fogta kezem.

Intett, jöjj velem.

Hová hívsz, milyen csapdákba csalsz, mondd te

játszi képzelet?

Ültem ott, meredten bámultam

a zöldjében telt füves rét ébredő

hívságát, mint a kikelet, lázad

keresi önnön igazságát, a pillanat

szabadságát, bármit, csak lenni

akar itt és most, hiszen

itt és most szabad.

Szeretném egyszer, hogy engem is

ilyennek lássanak.

A lebegő párába szél került

 a tér köröttem mozdulóbbá

vált, hanyagságát sutba dobta

mögöttem a fénylő ákácok hosszú sora,

lombzenébe kezdtek, arrébb egy

szökőkút fröccsenő vize hirtelen

megdermedt, folyásnak indult

a kőperemen túl a semmibe.

Élni kezdett a táj, mint ahogy

az ember kezd élni ha arcába

fú a jövő frissen érkező röptető szelleme.

A múlt elpereg, ahogy  pernye pereg alá

kémények füstjeiből télvíz idején,

illan mint a szó szerelmesek ajkán egy ősi délután

a budai vár alatt merengve sétálva

szerelmes süteményektől édes cukrászda után.

Élet, igen, élet, szánalom nélkül,

fesztelen, tarka csecsemő lét,

első hang, egyetlen kiáltás, felsíró

öntudat, be szép vagy mégis ember, tenmagad!

Ragadd meg élted aranyszín fonalát,

kutass, lelj igazságra, sok kisebb

gazságra, légy szilárdan önmagad!

Elszámolnivalód lesz majd a Jóistennel, ne feledd,

lesz még  szó, mely talán torkodon

akad, az utolsó,  mindent elmondó,

az út végi öntudat, vagy áldozat leszel,

vagy saját magad áldozod fel, az önkény

sosem mutat a léleknek kiutat.

Ahogyan ott ültem, gondjaimmal telten,

s figyeltem hogyan lehel életet a tájba

a jelen, rád gondoltam.

Első gondolatom voltál ezen az ébredő

reggelen, kertkapun túli fényekben

láttalak, láttam ahogy felém int kezed,

gyere be, oly régen várlak már, milyen

soká, meddig elmaradtál, te rossz, te

lelketlen, te  kisgyerek.

Így szidtál meg, ilyen fesztelen,

én mégsem tudtam haragudni rád,

csak fogtam kezed, erősen, sokkal

erősebben mint valaha, mert tudtam

ez az a kéz amit egyszer, oly bután

s oly lelketlen útjára engedtem.

A kéz, az egyetlen simító erő mit

valaha éreztem, s rajta  jól ismert vonalak,

 messze futó erek, dolgos ujjak,

a finom ujjpercek, kis heg a gyűrűsujj

felett, itt kapott először sebet szíved,

a tenyér varázsa, vérbő, pulzáló, minden erezet

egy-egy fejezet életünkből,a  múltunkból,

visszaköszönő csalfa szó, szeretlek, szerettelek.

Hogy sírtál akkor, igazán el kell

menned, kérlek, ne tedd! Konokul fájón

kinevettelek, hiszen csak három év, amíg

a kertben a rózsák nevelkednek, túlélnek

három nyarat, akkor majd újra veled

leszek, együtt és örökké, oszthatatlan

mágikus varázs, a te és én, akkor

majd mi lesz, csak hidd, higgy nekem.

Sírva engedtél el, mi mást tehettél

volna, én ostoba kamasz, én gyerek.

Látom újra kezed, felém int, de nincs

benne harag, megbocsájtó, finom,

 lágy, újra jó veled, érintelek, szólnál?

Kérlek beszélj, szidj meg,

hadd legyek újra gyerek, mosd meg  

fejem, te lidérc, büntess meg!

Ne állj ellent magadnak, látod

nem  védekezem, üss meg! Légy az,

 a szertelen, vagány nő, akit úgy

szerettem, magad voltál az élet, minden

perc ott, neked született, hogy mehettél

el, hogy mehettél el nélkülem?

Szóra nyílna a száj, de nem talál mást

az elme csak földre hullt szavakat.

A test lélegzik még, él, csendben vegetál

de a szív tudja, ott legbelül, nincs már

többé lehet, csillagsorsba egyszer fonódik

a végtelen, írta a Nagy, s én osztozom

ebben vele, vele ki csóktól halt végül,

s látott megannyi búcsút intő kézfejet,

hajók futnak a semmibe, utolsó, szép

nyári hajók, a levegő párával telt,

esőt ígér a délután, mögöttem az ákácok

sora mézbarna fényt ereget, szép ez a reggel,

ez a lassúdad délelőtt, mint az élet, olyan szép, mely már

holnap másé, ma még felém incseleg.

Felém igen, éppen énnekem, közben

álmodom, álmodom, fogom a

kezed, gyere ülj le mellém kérlek,

még egyszer, utolszór, nézd ez idáig

foglaltam neked a helyet, engedd meg,

engedd meg hogy utoljára belélegezzelek.

2010