Meet Joe Black - Hiúság az élet, de hiúság a halál is
New York.William Parrish háza.Kora este van, alig hat óra múlt, az idő télire fordult s a nap ilyenkor már lenyugvóban.Lassan a sötét lopakszik be, surranón a városnak álmába.A vacsora előtt William és Joe még egy kis sétát tesz az őszi avartól rozsdaszínben pompázó kert nyugos csendjében.Black a faleveleket nézi, kezével felfog egy-egy lehulló, aranybarnán csillogó levelet...
Joe Black: Olyan hangtalan suhannak a föld felé...Az emberek sokkal ostobábban és teátrálisabban búcsúznak az élettől...Ezt sosem értettem.Ezt a mély félelem érzetet..tőlem.
William elmosolyodik, megáll egy kupac levélhalom előtt és ezt válaszolja a fiatal férfi testben leledző halálnak:
William Parrish: Amikor megszületünk, öntudatlan állapotban érkezünk, ide , ebbe a világba.Bár sokan mondják hogy csak testeink élednek újjá, lelkünk csak egyik testből a másikba vándorol, azért az mégiscsak igaz hogy mindent újra kell tanulnunk.Újra kell tanulnunk járni, beszélni, cselekedni, megtanulni figyelni, bizalmi kapcsokat építeni, teremteni, alkotni, családot alapítani...és bizony újra meg kell tanulnunk félni is..mert az emberi lét sajátossága a kétkedés érzetének becses mivolta.Nem hagyható figyelmen kívűl az a tény sem hogy bár igen korán ráeszmél az ember arra hogy halandósága nem végtelen, azért egy belső késztetés mindig arra ösztökéli hogy ezt a gondolatot mindinkább egyre mélyebben elültesse magában..azért van az hogy mi nem tudunk csendben haldokolni, Joe Black.Nem tudjuk elfogadni a halált, mint az élet velejáró képződményét./ itt halkan felnevet, és Joe is mosolyog a beszéden/
Joe egy fához lép, éltes, nagy lombos, barna tölgyfa, hátával a fának dől, és feltekint az este ébredő fényei felé, túl , a csillagok mögé, egy éteri homályban leledző képtelen némaságba.
Joe Black: Ha tudjátok hogy létezik,akkor miért nem tudjátok elfogadni is?.Az életet is nehéznek élitek meg, sokszor látom, érzékelem én is a napi kínokat amik az emberekben ébrednek az élet iránt.Én azt látom hogy többet fáj az élet nektek , mint a halál valaha is fájhat.Egy bolond hiúság mámora csupán az ebbéli hit az emberekben.Félelem az ismeretlentől...a mástól....
Parrish is megáll a fa előtt és kérdőn az ifjúra tekint.
William Parrish: Nyolcéves voltam amikor a bátyám elesett a fronton...sosem kaptuk vissza a testét, csak egy távíratot melyben tudatták hogy George H. Parrish 1944 október 18.-án , Párizs mellett, Aix-de-Nouville környékén a hadi fronton életét veszítette...én nem is ismertem őt.Négyéves voltam amikor katonának jelentkezett, és utána Európába ment nem sokkal.De a mai napig érzem és a csontjaimba maródott anyám fájdalma, könnyekben úszó tekintete ahogy ott, abban a hideg októberi éjszakában a teraszon ülve azt a távíratot szorongatja.Ezért vagy te sokkal kegyetlenebb mint az élet, tárgyszerűen itt sem kell lenned a közelben mégis lélekig ható fájdalom okozására vagy képes.Ellentétben az élettel, mert amíg anyám nem kapott hírt a fiáról, úgy tartotta életben van és majd egyszer visszaérkezik a szülői házba..majd egyszer még újra megsímitja homlokát a zongora melletti kis tükörben, és egy csókkal a mama homlokán nevetve elköszön...Ezt veszed el tőlünk, Joe Black, a remény csalógató képzeteit.
Joe egy kis faágat tördelve a kezében válaszol a férfinek.
Joe Black: Igen, az én szótáramból hiányzik a remény szava.Én a vég vagyok..az út vége..én zárom le a sorsot..én teszem teljessé.Ha úgy tetszik én vagyok az aki kimondja az ítéletet a tárgyalás végén.De nem veszem el a reményt.Meghagyom a távozót méltóságában.Nézd, most itt állok veled szemben.Alkut kötöttünk amit én betartok a megállapodás szerint..sosem csapnálak be, mert nem ismerem a becsapás fortélyait..mert ez sem szerepel a szótáramban.Ha úgy tetszik, te vagy most az az ember aki addig bizonyosan biztonságban van az elmúlás romboló képzetétől amíg én ezt így akarom..vagyis amíg a megállapodásunk egyes tételei a végére nem érnek.Hát létezik ennél nagyobb biztonság érzet az életben,William Parrish? / s itt újra elmosolyodik/
Parrish is felnevet, és a ház felé invitálja a férfit, hogy töltse el vele és családjával megérkezése napjának első , kellemesnek ígérkező vacsoráját.
William Parrish: Azt hiszem ezt a megállapodást nem én eszközöltem...de örülök hogy részese lehetek.És bár a döntés joga a tiéd, úgy hiszem ez mindkettőnk számára egy érdekes utazásnak ígérkezik a lélek rejtelmes bugyraiba.
Joe a ház felé indul, William egy kissé lemaradva követi őt.
William Parrish: Azt hiszem magamat csapnám most be azzal ha biztonságban érezném magam egy percre is, de az is önámításnak tűnne ha azt gondolnám hogy más belátásra bírom majd ezt az ifjút a döntésében..Élek úgy ahogy eddig is éltem..a pillanatoknak...most éppen annak hogy egy csodás estét szeretnék eltölteni a szeretteimmel a házamban..ahol a halál vendégeskedik éppen.Érdekes kép.De hiszen az egész életem egy fordulatokkal és kalandokkal teli pillanat volt.Pont halálom legyen másmilyen?
Majd felpillant a sétájából, s Joe-t látja maga előtt lépdelni ahogy hátra tett kezekkel csendben figyeli az égen az egyre nagyobb teljességében ébredő hold naiv látványát.
-end of the scene-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése