Éjjeli köldökzsinór

Mint anyját a gyermek, úgy ölel engem a lassan foszló éj erős nagy karja,
ölel, és nem kérdez, mint ahogy a gyarló ember kérdezi nap, mint nap önmagától, miért ilyen velem az élet? Lelkem ki ellen vétett? Nem, nem most nincs harag, kérdések sincsenek, sem nemek, sem igenek, nincsenek nemi jellegek, lehetnék most egy nő, olyan naivan áttetsző, lidérc, messze északi fény, mely
tengerhab sodrásban észak kacér mezsgyéin bolyong, s keresi azt, ami elveszett, azt, amit rejtenek a jéghegyek, Paul azt mondta, nem kell név, Bernardo azt mondta, nem kell név, csak egy Párizsi lakás kell, és szenvedély, szenvedély, ölelő éj, igen, az éj csendje most oly nyugtató, erősebb, mint száz altató, úgysem hatna most a Lidocain, hiszen olyan nagyon tél van odakint, s idebent? Itt bent a jó meleg, mesterséges szánalom, a fűtőtesten narancshéj fáradt lelke pereg alá halkan és szenvtelen, illanó illat száll át a szobán, s megül az asztali lámpa fényének ősi rendjében, így írja fel az estét a fény a múlt nagykönyvébe a feledő homály, macska puha mancsa dobban a parkettán, a szobai, henye páfrány szirmait bontja az éjnek, most mintha kéknek tűnne haragos zöldje, olyan végtelen kéknek, egy hajón ülök már, gyarló szelek vágtatnak a fedélzeten, s durván vitorlánkba kap az éjjeli szél, mert ez is éjjel, itt senki sem remél, csak fél, s révedez valami lelketlen dacból, valami ősi, atavisztikus haragból, suhan a hajónk, a bolondok hajója, hé hahó, ha valaki földet lát, kiáltson rám, s fölkelek! De most olyan jó, hogy ringat az éj, nagy, ezeréves kebelén, s felettem a Hold ragyog, mellette sok kis csillag, csivitel, kis herceg, téged vajon melyik vitt el? Annyira lényegtelen minden, mint ahogy maga a lényegtelen szó is lényegtelenné válik egy ébredő hajnalon, nincsenek nevek, ne felejtsétek, tényleg nincsenek, halljátok a mámor vad lihegését, ahogy szárnyra kap a kéj? Ott van az igazság, ott, az ösztönökben, minden más csak ámítás, kitanult ócska póz, hazug és csalfa ideák, teremtett falak a szűz -erdő bársony csendjében, nincs itt ilyen, nincs itt olyan, az van, amit látsz, ami fogható, a többi hangtalan, a többi mese, felnőttél már, tényleg hinni akarsz ebben az ostoba álmodásban? Most kinevetlek, jó? Nem, ne bújj el, nincs miért, ez nem szánalom, csak mosoly, nevess velem, hiszen nevetni jó, s majd így ér el hozzád is a mondanivaló, hogy nem kell félned többé, mert szabadságod van, mert belső hazád van, erőd van, lobog még benned a lázadás ősi tüze, bár vannak napok, amikor minden fáj, az asztalon csak a kihűlt ételek szaga lézeng, s alant a megsárgult morzsák, zsákolj, ha tudsz, adj magadnak több esélyt a jóra, a szépre, hogy az Úrnak így teljen benned kedve, legyen jókedve az Istennek mindig, én ezt kívánom neked, s akkor majd talán egyszer, ez a mélyről jövő ölelés, ez a lelketlen éjjeli magány-köldökzsinór, egyszer utadra enged