Vannak nehezen megszülető írások. Ez a mostani is ilyen. Régóta tervezem megírni, de mindig azt a legnehezebb megírni, ami a legközelebb áll a szívünkhöz. Talán a feladat szépsége és fontossága riasztja vissza az embert, nem tudom, de most mégis teszek egy próbát. Nem magamért. Érte. Őérte, aki már nincs közöttünk. Békés Pálról szeretnék mesélni. Az én Békés Pálomról. Mert nekem ilyen is van, mint ahogy sokaknak van saját József Attilájuk, Szabó Magdájuk, Radnóti Miklósuk. Nekem Békés Pálom van. Egy erős és szilárd jellemem, egy alkotóm, aki olyan könnyed eleganciával alkotott, ami majdhogynem sajátja irodalmunkban. Író, drámaíró, műfordító. Igazi reneszánsz lélek. Genitális alkotó, abbéli értelemben biztosan, hogy a magával hozott ideákat és tradíciókat nem kellett fejlesztenie az íráshoz, hanem egyszerűen, minden mesterkéltség nélkül használta. Talán csak Krúdy írt ilyen könnyedén. Persze, ez így torzítás, hiszen minden alkotó lélek küzd a saját szövegével, de Pali valahogy ezt is olyan elegánsan, finoman művelte. A könyv, ami alapján szeretném diagnosztizálni ezt az életpályát a „Semmi baj” címet viseli. Sajnos már megjelenésekor 2007-ben lehetett tudni, hogy Pali egészsége körül igenis vannak bajok. Tudható volt, hogy súlyos betegségben szenved, melyet kezelni ugyan lehet, de gyógyítani nem. A túlélésre játszott. Mondhatnánk, mint mindenki. Eszünkbe juthat Karinthy vagy Örkény, akik szintén nem vettek tudomást a halálos kórról, vagy, ha igen, akkor azt úgy kezelték, mintha az élet természetes velejárója lenne. Nem panasszal éltek a halálnak, hanem inkább kinevették. Sőt, inkább megnevetették. Van bennem egy kép a közelmúltból.
Egy szépírói kurzuson ülök, kezdőnap, mindenki feszült és várakozó, idegen pillantásokkal méregetjük egymást. De a környezet közvetlen, barátságos. Mindenki bemutatkozik, van, aki szólásra emelkedik, elkezd élni a dolog. Aztán jön, érkezik egy perc, amire az ember nem számít, hirtelen éri. Egy érzés, valami megmagyarázhatatlan.. A moderátor hölgy feláll, és közli velünk, hogy a híres és népszerű író, Békés Pál, ez év tavaszán, itt, ebben a teremben lett rosszul, innen vitték be a kórházba. Adózzunk egy néma perccel emlékének. És mi adózunk. Mindannyian, kik a teremben vagyunk. Ki-ki a saját emlékével, van, aki csupán a tiszteletével, szeretetével. Én a táskámra sandítok. Egy könyv lapul benne. Békés Pál írta. Békés Pál írta, az életéről. „Semmi baj”. Kisebb lélegzetvételű, pár oldalas írások ezek, vagy, ahogy Pali nevezte őket : bélyegek. A szó kétértelműsége egyértelmű. Bélyeg, azért mert sokszor csak egy képeslapnyi szöveget takar a mondanivaló, de ami lényegesebb, bélyeg azért, mert ide tartozik, ez az ő országa, a városa, a világa, az identitása, az otthona. Ez a roskatag, omladozó, de mégis nagyon szerethető Budapest. Aki ismeri Békés világát korábbi könyveiből, az pontosan tudja, miről beszélek. Mély humánum, emberismeret, és ami több, emberszeretet köszön vissza mindig és mindig írásaiból. Nála nincsenek túlírt szövegek, az egyszerűségre, a dolgok valódi mivoltának ábrázolására törekszik. Nála egy házfal, egyszerűen házfal, a villamos, villamos, a szegénység, az ami, a halál az élet velejárója. Könnyed alkotási módról beszélek, de voltaképpen ez egy olyan magas fokon leképzett realitás, amit nagyon kevesen képesek átvinni az olvasónak, hogy az a kép, az az intimitás megjelenjen a papíron, amit az író odaképzelt. Ezt csak úgy lehet megvalósítani, hogy az ember nem akar hazudni, lódítani, nagyot mondani. Különböző szótárakból, enciklopédiákból kevéssé ismert szavakkal bolondítani a szöveget, hogy minél emelkedettebb legyen, hogy minél nagyobb legyen a szakmai követelésnek megfelelő kulturális barbárságba hajló sznobizmusa. Amikor egy író önvallomásra vetemedik, óhatatlanul abba a csapdába esik, hogy agyonnyomja a feladat, amire vállalkozott. Önkéntelenül is elkezd hazugságokat, ideákat gyártani, pontosan azért, hogy a születő mű teljes testében megfeleljen az alkotó szellemiségében elképzelt kihívásnak. Sok ilyen példa van saját, illetve más országok irodalmában. Békés mégis más. Mivel az életútja sem egy harsány, hivalkodó alkotót takar, így nagyon könnyen, lazán veszi ezt a nehéz és gyötrelmes feladatot. Életet adni annak az összegyűlt szellemiségnek, múltnak, harcnak, vereségnek és győzelemnek, ami eddig a pontig alkotta őt, az embert. És Békés lubickol a feladatban. Láthatóan élvezi, hogy visszanyúlhat egészen régmúltba, és számba veheti, ami eddig volt, húzhat egy vonalat, kipipálhatja élete nagy, vagy éppen kisebb történéseit.
Valamit tudott már, érzett a jövőjéről, a sorsáról. Biztosan tudta, hogy vannak olyan feladatok, amit muszáj megcsinálni mielőtt elmegy, mielőtt itt hagyja végleg ezt az általa nagyon szeretett világot. Ez a könyv ajándék. Békés Pál személyes ajándéka. Nincs nagyobb ajándék annál, amikor egy alkotó azt mondja¸, tessék, itt az életem, ez voltam én, szeressétek, amit lehet bennem és ne nagyon gyűlöljetek gyarlóságaimért. Pali a XX. század gyermeke ízig-vérig.
Az 56 -os forradalom csecsemőként érte, de meghatározó élménnyé fejlődött tudatában, mert a „Csikágó” nem felejt. Nap, mint nap ezzel az élménnyel, bélyeggel szembesült, mind az utcára kivetülő emlékekben, mind az ott lakók lelkébe égett fájdalmak, szépségek során. Ne felejtsük, hogy ezeket az élményeket élete egyik legjobb regényében a „Csikágóban" szinte a teljesség érzetével megírja. Furcsa és szánalmas az élet, hogy pont azokat ragadja el a halál tőlünk, akikre ezekben a szellemileg posvány, kulturális értelemben, vészterhes időkben a legnagyobb szükségünk lenne. De van olyan alkotó, akinek szellemisége győzedelmeskedik végül a halál felett. Íme, egy példa, jól jegyezze meg mindenki ezt a nevet, ezt az embert, így hívják: Békés Pál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése