Valami menedék

Valami menedék kellene, motozó homály, ismeretlenség, valami még
hogy végre elkészüljön az egész
hogy ne legyen csonka többé ami volt
hogy tápászkodjon fel és álljon lábra a holt
ez itt az ábra, ez lenne az egyenlet
osztás, szorzás, egyre megy, minden összeadás megalkuvás
minden kivonás elmúlás
minden kimondott szó tagadás, minden bent maradt kín, vétek
így éltek, így élünk, ebben a semmitmondó őszben
ebben a kietlen és rideg számadás teli időkben
a tél dere már zúzmarát morzsol a fák ütött-kopott koronáján
a valamikori lombok tövében kásásodik a hó
az ereszek aljában gyönge jégcsapok fénylenek,
éppen ide látni a Marsról, azt mesélik egymásnak, a legszebb
a legerősebb épp a Holdnak tetszeleg vagy incselkedik a tejúttal
voltaképpen egyre megy, másnapra már hűlt helye, csak a fagy őgyeleg
a berkek alján, a kapualjakban, a városi fényekben, a metrózajban
ebben a sosem halkuló, mélán és tompán rezgő nagyvárosban
dohog, fúl, tollászkodik milliónyi lélek, bizony nagy divat most a senki sem ért meg
a magány és más tetszetős fóbiák, hidak alatt éjjel jegesre fagynak a takaró fóliák
valami menedék kellene, talán éppen egy percnyi híd alatti magány
egy harc, egy utazás, egy egészen más világ, csak túljutni ezen a galibán
megoldani a csomót, kiforgatni sarkából a világot,
kertben lenni, ültetni egyetlen virágot, almafát, vízelvezető árkot
de minden csak egyenlet lesz végül, minden csak számolás
kivont karddal vonulok harcba, s végül kivonom magam, magamból
így kerül a helyére igazán az egyenlet, így szűnik meg ez a folyton
egymást egymással osztó szűkre szabott, unalmas világ
így leszek végül magam is egy végtelenbe szaladó pontba simuló megoldás