Verdikt

Mint minden nap, aznap reggel is menetrendszerűen történtek a dolgok Jusztícia István életében. Korán kelő típus volt, már reggel hatkor általában kidobta az ágy, maga sem értette, miért képtelen átaludni az éjszakákat. Talán a munka. A lelki teher. Nagy a nyomás rajta. Sok a nehéz és terebélyes ügy, hosszú és idegőrlő az ügymenet, némely per akár több évig is elhúzódik. De ez a mai az utolsó. Az utolsó ügy és az utolsó nap a hivatalban. Negyven év a pulpitus mögött nem csekély idő. Az apjára gondolt, aki maga is bíró volt. Az egyik legjobb a legjobbak között. Csodálta az apját. Majomszeretettel csüngött rajta mindig, de főleg akkor, amikor elvitte magával a hivatalba. Olyankor bámészkodhatott kedvére, sétálhatott az aulában, a folyosókon, beszélgethetett a konyhás nénikkel, a portás bácsival. De az ülésterembe szigorúan tilos volt bemenni.




- Ott komoly munka folyik édes fiam, nem gyerekszemnek való. – intette le az apja, ha mégis arra kérte, hadd menjen be ő is a terembe, hadd nézhesse, hogyan dolgozik.



Ilyenkor duzzogott, de egy percre csak. Tényleg rajongott az apjáért. Nem csoda, hogy belőle is bíró lett. Mit bíró, tanácselnök.



- Többre vittem végül, mint az öreg. Talán jobban, megfontoltabban végeztem a munkám ez alatt a negyven év alatt, mint ő. Talán ezért. Mégsem mondhatom, hogy boldog ember vagyok.



Jusztícia István nem volt boldog ember. Szinte egész életében. Az egész gyermekkora egy felfordulás, egy lárma volt. Később az iskolás, egyetemi évek sem azt hozták, amire igazán vágyott. Túlkésőn vették fel az egyetemre, háromszor kivágták a felvételiről, mire negyedszerre az egyik vizsgabiztos végre megkönyörült rajta és ezt mondta neki:



- Fiam, magát az Isten is bírónak teremtette. Én ezt látom. De azt is látom, hogy sosem lesz boldog. Sem a munkájában, sem a döntéseiben. És tudja miért? Megmondom én magának. Azért nem lesz, nem lehet boldog, mert szíve van. És a szív egy bírónál, olyan, mint rabon a lánc. Mindig fogva tartja az elmét, és felerősíti az elmében támadt kétségeket.



Ezek a szavak mélyen tudatába égtek akkor, és egész életében kísértette egy gondolat. Egy maró, idegtépő érzés. Hogyan hozhatja meg a döntéseit, anélkül, hogy ne legyen mindig és minden viszonylatban helyén a szíve, a szelleme? Sokat szenvedett, míg végül feladta a hasztalan küzdelmet és döntéseiben az ész, a szív helyét átvette a rutin és a törtetés. Innen, hogy ez végül is el kezdett működni, megszűntek a kínzó görcsök, feloldódtak a félelmek, a gátlások benne. Egyenes út vezetett felfelé a katedrán. Rettegett ember lett. A kőszikla. Az igazság megszállottja. Isten evilági hírnöke és törvényeinek megtartója. Nem érdekelte semmi más, csak az igazság keresése. A törvény szentsége. A paragrafusok pontosan meghatározott, metrikus sorban haladó rendszerének gyakorlása. A talár, a bírói morál és etika szentsége. Kollégáitól is a lehető legnagyobb pontosságot és precizitást várta el. Ha valaki nem úgy teljesített, ahogy a „sólyom” kívánta, hamar intézkedett az áthelyezéséről, nem egy esetben a hibázó hivatása feladására kényszerült. A sólyom nemre, bőrszínre való tekintet nélkül, mindenkire lecsapott, aki nem úgy végezte a dolgát, ahogy azt tőle elvárta, és sok esetben nem elégedett meg egy dorgálással. Ki nem tartott fegyelmet és rendet a saját területén, hamar az utcán találta magát. Sokan beszélték, hogy amikor átvette a végleges hatalmat, az irányítást a Markó utcára szürke köd telepedett. Motozó félhomály, melyben a rettegés, a félelem mindennapossá vált. De az élet véges, egyszer minden a végére ér. Ez a mai nap, számára az utolsó nap a hivatalban. Holnaptól nem kell bejárni, nem kell korán kelni, a dugóban várakozni, idegeskedni, hogy megint piszkos a járda, ez nem járja, a főváros bírósága más elbírálásban kell, hogy részesüljön, itt koncentrált erőket kell felvonultatni, kérem szépen, nem úgy megy az, hogy a járda piszkos, a bejárat feletti lámpán meg égőt kell cserélni, a balkonok korlátját a rozsda eszi. Mindig látott olyan helyzetet, tényt, tézist, amelyben javítanivalót látott. Így kezelte az életet is. Szükséges rossznak, felesleges időpocsékolásnak tartotta azt az időt, amit nem a hivatalban töltött. Sosem nősült meg, gyermekei sem születtek. Szomszédjai nyugodt, rendszerető embernek ismerték, sosem csapott zajt, csendesen, szürkén, mint az öreg baglyok az erdő legmélyén, úgy élt.



De ez a nap, valahogy, mégis máshogy indult. Könnyebben. Súlytalannak, könnyűnek érezte magát. Másnak. Vidámnak. Harminc éve nem érzett ilyet. Talán a tavasz miatt, nyugtatta magát. Mindenestre nagyon szokatlan volt ez a hirtelen jött lelkesedés. Elvégre szomorúnak kellene lennie. Maholnap vége az életének. Mi lesz vele a hivatal, a pulpitus, perek nélkül? Kinek van szüksége egy kiöregedett bíróra? Előre eltervezte, hogyan fogja tölteni a nyugdíjban eltöltött éveket. Könyvet fog írni. A bírói munkáról, a hivatalról. Az etikáról, az erkölcsről. Jövendő koroknak okolásul. A nyegle, nemtörődöm fiatal bíráknak, akik kocsmákban, lebujokban töltik az estéiket, így járatva le a bírói szakmát, így veszítve el hivataluk valamikori megbecsülését. Igen, nekik fogja címezni művét. Majd akkor meglássák, majd akkor meg, hogy milyen hitvány és hazug az élet, amiben élnek. Rájuk gondolt, a csőcselékre, és nevetni támadt kedve. Hangosan röhögött az agg és bigott kövérkés, erőtlen bíró. Vér szakadt fel tüdejéből, szeme könnybe lábadt, a fején az erek kidagadtak, tüdeje zihált, pulzusa szaporábban vert. Erősnek és nagynak érezte magát. Tudta, azt gondolta, hogy pótolhatatlan, hogy vele végleg elveszik valami fontos, valami, ami emberi.



Pár napja új kolléga látja el a főportás feladatát. A régi nyugdíjba ment. Jól ismerte, szinte együtt kezdtek dolgozni, itt a bíróságon. De életükben, jó ha három féle témában beszélgettek. Akkor is a „Jó napot”, „Milyen csúnya esős idő van máma”, „Szép estét” témaköröket érintették maximum. Ez az új portás nem is köszönt. Úgy ment el mellette, mint akinek hirtelenjében más dolga akadt, és az ittléte csupán annyira korlátozódik, hogy reggel felveszi a munkát, este meg leteszi. Jusztícia Istvánnak a könyve jutott újra az eszébe, ahogy erre a lelkes, életrevaló fiúra nézett.



- A könyvem neked is, rólad is szól majd, átkozott kölök – dohogott a főbíró.



Megszokott léptekkel indult az irodája felé. Sokan bókoltak neki útközben. Sokan a kalapjukat lengették a háta mögött. A kisasszonyok, felírók, jegyzők mosolyogtak rá, egy-egy kedves szóval üdvözölték, de a sólyom érezte a mesterkéltséget hangjukban. Tudta, hogy senki sem szereti.



- Főnök, a bankett a nagyteremben lesz, délután háromkor. Ugye nem felejtette el? – Kérdezte tőle kissé kacéran Horváthné, a pénzügyről, mint a helyi szervezőbizottság elnöke.



- Ne aggódjon Magdika, ott leszek. – felelte kurtán és gyorsan elsietett mellette.



Az irodája ajtaján egy cetli várta. Nem volt idegen dolog számára, korábban is kapott üzeneteket, hol egy adott üggyel kapcsolatban, hol valami fenyegetést vagy éppen köszönetnyilvánítást. De ez most más volt. Egy ábra volt, ceruzával felskiccelve a papírra. Őt ábrázolta glóriával a fején az ülésteremben a pulpituson. A talár vérpirosra festve, arca helyét egy szürke pont jelezte csupán. Furcsának találta a dolgot, de igazából nem törődött vele. Negyven év nagy idő, sok furcsaság megesik az emberrel. Belépett az irodába, felgyújtotta a villanyt és azonnal munkába kezdett. Innen már csak a mai üggyel, hivatása utolsó ügyével kívánt foglalkozni.



Az eset pofonegyszerű. Az apa megölte gyermekét. Agyonverte a fiát. Az eljárás rendben lezajlott, a bűnös beismerte tettét, már csak az ítélethirdetés van hátra. Természetesen életfogytiglani börtönre számíthat. Fellebbezésnek helye nincs. Az ítélet a kihirdetés után azonnal végrehajtandó. Ezt a pillanatot nagyon szerette. Amikor az igazság elnyeri jutalmát, a bűnös a megérdemelt büntetést. Van még félórája. Gondolta, addig sétál egyet a lengő folyosón, ahogyan régen, gyerekkorában.



Furcsa mód a folyosó szinte üres volt. Pedig fő műsoridő van a tárgyalókban, ilyenkor sok itt az ember. De ma nem. A sólyom tiszteletére ma csendben maradnak az üléstermek. Játszik az élet. Ő, aki világ életében a rend, a hatalom megszállottja volt, most csendesen bolyong az egyik holttá vált keresztfolyosón. Elég ebből. Irány a munka, a sorsdöntő per. A gyerekgyilkos férfi pere. Pár perc alatt átsétált a másik épületbe, abba az ülésterembe, ahová az ő ügye ki volt írva. Kísérteties csendbe burkolózott a bíróság. A nap hirtelen elvonult és éjszakába hajló, lidérces fények futottak végig a falakon. Beleborzongott ebbe a hirtelen támadt télbe.



Belépett az ülésterembe és döbbenten tapasztalta, hogy a per végső szakasza már kezdetét vette. Látta magát a pulpituson, az emelvényen. Látta, ahogyan levezeti a tárgyalást, ahogy rendre inti a hangoskodókat, ahogy a bronzkalapáccsal csendet követel magának. Nem értette mi történik. Nem értett semmit. Szólásra emelkedett, de hang nem hagyta el ajkát. Némaság kínozta. Remegett egész testében. Dühöt és félelmet érzett. A tehetetlenség béklyóként fogságban tartotta. Jusztícia István félt. Félt a jelentől. Ettől a naptól, ettől a pertől, ettől a délutántól. Ki az az ember, aki az ő nevében beszél, ítélkezik? Hiszen látszatra ő az, mintha az ikerpárját látná. De a sólyom nem így beszél. Nem ilyen határozatlan, akaratgyenge, hivalkodó, pöffeszkedő. Ez az ember, ott az emelvényen tagadása mindannak, amiért életében dolgozott.



- Igazság csak egy van! – kiáltott fel hirtelen, de senki sem figyelt rá.



A bíró mosolyogva rendre intette újra a hangoskodókat, és visszavonult a döntés meghozatalára. A teremre méla csend ereszkedett, a beszűrődő fény opálos színekben tükröződött vissza a hatalmas üvegablakokon. A sólyom nem értett semmit. Újra vért köhögött fel, légzése felgyorsult, pulzusa szaporábban kezdett verni. Az ál – Jusztícia István közben visszaérkezett a terembe és felkészült az ítélethirdetésre. Félálomban hallgatta végig, ahogyan a bíró felolvassa az ítéletet. Az utolsó szavaknál teste önkéntelenül összerándult. „Nem bűnös”. Nem bűnös, visszhangzott a nyugdíjba vonuló, ősz bíró fejében az ítélet. És ekkor elkezdett nagyon nevetni. Visszatért hangja telt bariton módjára zengett a teremben, minden szem az öreg és fáradt testre irányult. Aztán megint csend lett. Szemnek láthatatlan sötét.



A bankett előtt kezdték el többen keresni az eltűnt bírót. Az ülésteremben még látták, mondták többen, de a pert már Jámbor kolléga vezényelte le, a sólyom nem jelent meg a tárgyaláson. Negyven év óta először. Pánik lett úrrá az arcokon, lehet megint ellenőrzésre indult, ott bolyong a folyosókon valahol, és hibákat keres a működésben. Biztosan elővesz mindenkit, aki számára nem megfelelő módon végzi a feladatát. Legalább a bankett sikerülne jól, ez az utolsó napja, csak neki rendelte meg és készítette el a Legfelsőbb Bíróság az aranyglóriát a sokévi tisztes szolgálat elismeréseként. Átvehetné végre egyszer jókedvűen az ajándékait, mosollyal a szája szegletén, de igazán.



De akkor a főbíró már három órája halott volt. Juliska, a takarítónő találta meg végül a félemeleti mosdóban. Felakasztotta magát. Csak úgy, egyszerűen a fűtéscsőre.



- Nagy lelkierő kell ehhez, komám – súgta az egyik karbantartó a másiknak, mikor leemelték az élettelen, öreg testet.



De a test nehéz volt, ketten is alig bírták. Félúton megállva, nekitámasztották a valamikori főbírót az egyik ablakkeretnek. Alulról egyensúlyozva próbálták aláterelni a falétrát. Az egyikük hirtelen a halott bíróra nézett, és valami furcsát, idegent vélt látni az elhunyt feje körül, az ablakon átszűrődő kora esti fényben.



- Te, nézd csak… Ugye te is látod?

- Mit, komám?

- A keretet a feje körül… mintha, olyan izé.. glória lenne, vagy mifene.

- Glória?

- Az bizony. Aranyglória.



(Vége)