Hűvös a reggel, merész, mert mind, aki itt sétál, él, a fáradt zenész
a hóna alatt az elnyűtt hegedűvel, a doktor úr és a neje, a gyermekük is,
kinek fejében ott időz a gondolat, miért van az, hogy állandóan hatkor kelek, én vagyok az első mindig a suliban, ha hétkor kelnék, tovább aludhatnék, mégis időben érnék be, s mélán beleharap a friss kiflibe, a kirakatban felsejlik egy kirakatbábú lenge alakja, pár óra még míg újra fényt kap, még nem ragyoghat, csak a hajnal merengő tánca időz még a kirakat üvegén, zenél neki a szél, amely egyformán oszlik el a nyolcszögletű tér mesélő hajlataiban, ki az Andrássyról érkezik ugyanolyan fáradt, mint aki a Nagykörút felől ér a tér közepére, a tér közepére, ahol mindig friss és fénylő virágok ébresztik a reggelt, de délben már emlék csak a csorgó harmatfény avítt vászna, belehalnak délutánra a benzingőzös fuldoklásba, egy tér, ahol mindig, minden mozog, naponta ezer találka, románc, szerelem szövődik itt, rengeteg finom, édesen - bús csók és érintés, itt mindig van olyan, aki remél, aki nem fél, aki fogadja az újat, még ha az bűnre csábít is, mert vannak olyan bűnök, amit jó elkövetni, a szerelem védelmében persze, öncsalásunk kicsi mohósága, nézd, ott mosolyog a drága, éppen rám vár, innen lesem, telefonon üzentem neki, kések, most egy picit mérges, ajkára ül a szelíd kis harag, de ettől lesz még vonzóbb, ez az mitől az este folyamán felettem győzelmet arat, de váratom még, ennyi nekem is jár, olyan jó nézni, s idézni a múltat, kilencvenhárom nedves őszén itt harapott elsőnek almába, itt ízlelte meg az édesen omló húst vérbő, forró szája, itt futott el előlem, egyenesen be az Írók boltjába, én követtem és nevettem, mert bolondnak lenni jó, akkor és ott, hozzánk elért a mondanivaló, amit a pillanat akart mondani, mert a pillanat mindig beszélni akar, csak a kép, a kivetült világ, az takar, de belül akar, aki kér, aki fél, aki remél, lassan behunyom szemem, édes emlék zenél, egy fiáker, egy látomás, egy kintornás kínok nélkül, egy akrobata, egy dizőz, egy fáradt őz, és megérkeztünk, újra itt vagyunk, a térben, ami nekem mindig nyolc felé fut, és mindig nyolc felé érkezik, a téren, ahol megáll egy percre az idő és körülnéz, a térben, ahol friss kávé illat száll lengén a levegőben, foszló mazsolás kalács és kuglóf illata sejlik fel, a tér, ahol az ember élvezheti emberségét, de élvezheti nyugtalanságát is, minden reggel, ebben a városban, minden ébredő és unalmas reggel bár Oktogon lehetne, talán akkor nem lenne ekkora nagy, érthetetlen csend az emberi szívekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése