Itt ülök egy csillámló-léptű múzeumlépcsőn,
nézem, ahogy csendesen tovaúszik a kéjes éj,
szoktatom szívem a csendhez, de ma minden nehéz,
igen lehajlik fej és kéz, lehajlik és csak leng az értelem, bennem,
a melankólia apró bábukat terel az Astoria felé, sárga taxiba ülnek a folyton
daloló lányok, örökkön rátok várok, bár vinnétek egyszer magatokkal
fényes birodalmatokba, a zene hívó szavára táncot lejt egy kopott járda,
a Köztársaság téren egy-egy biciklista iramlik el, már fényekben úszik
az Erkel, vajon ma mit játszanak, a sor befelé mint a lemmingek a múló időben,
araszolva halad, vajon ki lesz az, akinél ma az elme meghasad, akiben megszületik az új, a rend, akiben élő értelem terem, s csak a régi ,kopott énjét
hagyja a ruhatárban, s kifelé menet már friss nyári szellőket vadász, ahogy lépdel a tágas térben, ahogy lépdel az időben, új utak vonzásában telten,
új vágyak finom bölcsőjén termett gondolatokkal telve, felette a nagy karéj,
a fényesen kevély Hold ragyog, s a többi fény, csak csillagok, a Nagykörút
ma csupa játék, ezernyi csengő gyermekhang, ezernyi szín az avítt tér érzéketlen vonalain, ki lesz az, aki ma felfeszül a házfalakra, este ,félve oson,
s kerül minden zajt, lélegzete oly halk, mint parányi rezzenés a lombokon a temetőben, a sírok közt lődörög egy életunt jellem, szellemek vonzásában és
szellemi erők varázsában nyöszörög, a múlt tajtékosan ring az éj kebelén, s szél-
hárfákon zenél a csend, egy valaki van csak ki hallja a dalt, a jelen, a jelenből kiváló
péppé zúzott akarat, s mi egyaránt szenvedünk önnön önzéseink alatt, vagy már
szenvedni sincs kedvünk, hiszen mi már mindent elvesztettünk, vagy ezt hisszük,
vagy már semmit sem, vajon a semmin túl a remény pihen, fájó tagjaira ott talált a hit gyógyító balzsamot ,a kapualjakban éhes kutya kódorog ,intő kéz
felette a zárt kapuk csikorgó láza, s bent, óvó magányban az embernek háza,
a mindig-menedék, az ősi félsz, te vagy az, aki önmagadtól félsz, ideje, hogy túllépj az ezeréves sirámon, s olvasd el a házakra vérrel írt igazságot, akkor talán majd egyszer megérted, hogy ott, az volt a te véred, a vérted a bajok felett, egy állólámpa csendesen mereng, az alig-fények országában, itt a folyton
kerregő, éltes bérházak omló vonalán, ebben a szépségesen szép, öreg, nagy, naiv Józsefvárosban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése