Utcai képek 10. - Vár, falevelekkel

Könnyű-léptű séta, unalmat ásító délután
hűvös testű őszben szél pofozta kabát
fentebb, a várfokon túl már fagyosabb szellő szitál
de itt a várfal tövében még meg-megtöri lendületét
az irdatlan kőfal, a mélyedésekben nyugvó belső terek
a belváros felől érkezem, dér csípte kezem zsebbe rejtem
a Duna felett ólomköpenyben zúgott a mérges északi szél
hajakat borzolt, retikült, táskákat kapott fel, keringette a térben
aztán mégis csendesebb lett, megült a hídfő pihegő csendjében
onnan szökött ki most, újra felém tér, kabátomon bluest játszik a pimasz
de mégsem kell a vigasz, nyárba hajló emlékkép, semmi a tél, senki aki fél
milyen üres és végtelen a magány, ha az ember egyedül megy sorsának elébe
s kivel élne, örök talány, száz hívó szóra sem jött el az álmokban megismert lány
pedig bor is van, örök őszi mámor, s talán még itt időz
a nagy hangú, pajkos gyermek, Ámor
az egyedüllét nyílvesszejét fogadd szívedbe, te bátor!
egyre fentebb érve léleknek kedves kép, remény - kertbe érkezik a szem
őszi nimfák táncolnak az avítt térben, fenségesen-nesztelen
mintha-balerinák, fodros lelkű szép leányok, fussatok, szaladjatok
hirdessétek arany szókkal, vigyétek a hírt a világba, hogy szabadnak lenni jó
elér mindenkihez egy nap, mert el kell, hogy érjen a mondanivaló
s napi silányságaink romján új értelem születik, egy nemesebb csalás
hogy az igazság nem matematikai képleteken alapuló összeadás vagy kivonás
hanem kő, titok, remény, szabadulás, szökőkút peremén libbenő varázs
életre keltett jelszó, sírva gyötört önvallomás, lázban úszó jajdulás
de addig mind Júdás, mind ki aludni tér s nem a holnappal ébred
így válnak álmokká, elfelejtett álmokká, a lehetett-volna remények
ki sosem szól, sosem lázad, annak örökkön ágya szélén ül a gyalázat
annak minden hívó szó hazugság, s a létezés béklyó, megsarcolt lánc-világ
azoknak nem rejt fakó fényben úszó arcuk Táncsics-szabadulást,
kezükben nem hempereg virág, oldalukon nem cseng a kard
akarattalan és élettelen keresnek sosem látott csodát, szemükben hitvány félsz
templomok tövébe rejtett csecsemők ordítása, a magány megannyi torzulása, fóbiák
pedig milyen közel a megoldás, nem is tudják mennyire közel
a haza, az ország, a múlt, a jelen, mind csupán egy mozdulat
ebben az őszbe szaladt nyárnak, ebben a mindig-véres fényben úszó várban
milyen királyi ez a vér mégis, mennyire nemes, a magasban hallgató ágyúk
testükön éltes moha díszeleg, alattuk az alvó víziváros, a budai fények, rejtekek
arrébb Szent István szobrán csillan meg a bágyadtan búcsút intő nap utolsó sugara
a Mátyás-templom tetején riadt galambpárok, felettük hollók hada suhan el
feketébe hajló morc seregük, mint éji felleg kísért s hoz látomást a térbe
a Halászbástyán nyugos rend ül, végtelen fényekbe szaladt este kémleli a város zaját
a hideg kőpadon nyurga macskatest szökken, vadászó szíve zsákmányt keres
így és ekkor érkezem meg a térbe, kezemben félig szívott cigaretta,
számban a mézédes aszúszemek szűzi táncot lejtenek, részegség,
káprázat, színek és fények, mesék és álmok, be szép lettél te zord világ!
míg tart a bor, földjén tart az álmok országa, minő szépelgő öncsalás
alattam a város zihál, a Duna zavaros vizében hajók szaladnak a semmibe
a rakpart rendetlen magányában a hazatérő autók monoton karavánja
szakítja ketté az estet és az éjszakát, de van még, aki kivár,
az ősszel ébredt köd most még a budai hegyeknek szalutál, de hideg van,
nehezen mozdul a kéz, a váll
nehezen mozdul, de aztán mégis bátortalanul elindul a test, a láb
a magány karjára veszi a léha, lucskos álmokba bújt verseknek fiát
s elindulnak, így együtt a Bécsi kapun át vissza a városnak álmába
vissza az úton, elhagyva a nemzet félelmes nagy oltárát, öreg Budai Vár
hátuk mögött rezzenéstelen arccal figyeli az éjszakát a sosem nyugvó halál