de ott lebeg a halál is, a mámoros halál, az átmulatott éjszakák, a kihűlt szobák, a szenvtelen magányos hajnalok, a szakadt függönyök,
érkezésem ide mindig örömteli, távozásom mindig fáradt, de valahogy mégis
megterem bennem az alázat a tér mulandó síkja iránt, itt bennem a remény
sosem lázad, csak halkan folyik, mint odébb a folyó, a Duna, temérdek uszadékfa, télvíz idején suhannak a semmibe, agg és öreg uszályok futnak előttük ,mit futnak, cammognak, mint öreg medvék, és virágzanak még a jegenyék, egy-egy szilfa is megjelen, szilfjáték a szélben, halk suhanás, múlt, mementó, fénylik, mint egy nagy, fényes zöld zafír, mint egy ugrani készülő macska szeme, mint várandós anyában a gyermek ahogyan forog, készül már az életre, oly konok, igazi kis hős, nem tudja hogy itt kint a mulandóság időz, mily kegyetlen dizőz, a rádióban bemondják : este hat óra, hivatalosan is este lett, az akácok a fejem felett lázasan fénylenek, lépkedem, minden lépés egy-egy alázattal teli kérdés, és a tér csak mesél, mesél, de mégis őrzi a titkokat, ez az a hely, ahol sosem tudhatod meg igazán ki is vagy, ki is lettél, itt folyton építkeznek, de mégsem tudják átépíteni az emlékeket, teremthettek hazugságokból katedrálist, mégsem ez az ami igazán számít, cseppet sem érdekel a holnap, cseppekben folyik el a jelen, cseppfolyóssá vált már a múlt is, kis apró molekulagömbök, eső érkezik, sár illatú dallamok zuhannak alá a langy fövenyen, zenét hordoz a szél, arrébb már köd szitál a város felett, (alig látni innen a budai hegyeket, a budai villa-fényeket),
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése