A tél suttogva settenkedik a könnyen szárnyra kapó,
esti hűvösben, megül a fák tetején a dér, havat hord széjjel
egy itt maradt, örökkön fáradt vén auster, a bejárat felett tábla
hirdeti, rajta a felírat, itt lakik az, ki Abda mellett talált kiutat
a szenvedésből, s most idetért, otthonra lelt a bársony függönyök
szenvedélyes világában, a színpad fénylő homályában, minden itt tartja
a lelket, ez itt a hazatérés földje, a csepűrágók végtelen zöldje, a mélyen
rejtező érzelmek sejtelmes kékje, ez mélyen kéklő ég, óceán - kék hullám, minden mozdulás itt a szemekben,
és az értelem, mily lágy hangon képes szólni, nincs szebb, mint az emberi szó,
mert ez az ami igazán embertől való, egy cseppnyi jó, véges korok önző magányán túl, az írás az a kegy mely reményt jelent, s hitet csal a végtelenbe,
hogy van jövő, hiszen ezért lett a múlt is az ami, valami édeskés méz barna fény, épül, épül, újjáéled a lélek, itt újra lépked, csúszik, mászik, majd végül feláll az ember, a félelem
sunyítva lehajtja fejét, elkullog szégyenteljesen, színház a világ, nők és férfiak
nap, mint nap megváltják itt a jelen önző sivárságát, itt hol a belváros lélegzik, hol minden él, ezernyi kép, ezernyi talány, ezernyi múlt , millió és millió lélegzet, együtt lélegez most, a téli lég hűvössége nem mérvadó, most csak egy számít : a jó, a meleg öl, az akol, ahol merengeni jó, még ha széna vagy szalma is néha az élet , ki ide belép nem hagy fel a reménnyel, hanem éppen reményt merít, s felismer régen látott, valaha jól ismert jeleket, hogy a csend néha beszél, megszólít a kép is, ha sokáig nézi az ember, megszólít az emberi hang is, ha emberi a figyelem mi erre tér, ide, hol megállt az idő, s azért állt meg itt, mert végtelenbe fúló a csend és nem fáj a szépen tanító fegyelem, mert itt, ezen falak közt lakik egy emberibb értelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése