Lelassít, egy kép, egy mementó,
befut az első Metró, az első metrófény kiül a szemek gödrén
ébredt ráncok csillanó redőire, kabátok lengenek az ébredt hidegben,
cigarettára gyújt egy fakó fényű, fakó figura, alatta elgurul lassan
a beton éltes nyomorán egy százforintos gyarló mosolya, ébrednek
a sejtek, ébred a lángolás az italstandok előtt, ma is pálinka lesz reggelire,
ebédre marad a sör, vacsorára marad a halál, kerengő fények futnak
át a Blahán, a busz pöffentve bűzös cirkalmakat ír a megállóban állók
fáradt tagjaira, remények úsznak tova, pedig reggel van, még nagyon reggel,
ilyenkor még álmodni kell, ilyenkor még új életet, új célokat illik keresni,
annak, aki még bízik, akiben megvan még hitének omló álmodása, víznek vonala
a Duna közelsége, Tűznek vonala a kávézók melegsége, Földnek vonala a csenevész, haláltusájukat vívó bokrok, kisebb fák közössége a tér közepén, Levegőnek vonala, a téli, hideg lehelet, macska fut át hirtelen a téren, aztán megáll, nyájasan, pózolón, mancsa puha mint a virágszirmok a virágos-standok előtt,
Mentőzaj, sziréna, hat óra, ma is ébreszt a halál, kietlen és mégis élet,
itt a város közepén, itt ahol összefutnak a közösségi szálak, és az utak,
egy ócska csavargó fogatlan mosollyal nevet az égre, kezében rég halott
cigarettacsikk, másik kezében Biblia, másik kezében a hit, ő vajon miben hitt,
mosolya halkan kiált az égre, s lassan tovaszáll nevetése a tér suhanó berkeiben, Bla-ha-ha hallik vissza még, aztán már nem kiált a táj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése