Tarifa

Már erősen hajnalodott, de meglepő módon a beton teljesen üres volt, alig akadt kolléga a fuvarban. Persze, karácsony van, szenteste, mi a francnak lennének itt kint, másnak van még olyan, hogy család. Meg ünnep. Feldíszített karácsonyfa, halászlé. Itt, a reptériek is ünnepelnek. Szívnak ők is, hiszen szolgálatban vannak, de azért ott bent mégis más. Más az ha közösségben van az ember. A magány alattomos mivolta voltaképpen a tartós egyedüllétben mutatkozik meg leginkább. Ő már csak tudja. Tíz év nagy idő. Akkor ment el az asszony. Egyszerűen lelépett. Vitte a gyereket is. Öt évig, mint az állat. Mint a megvadult állat a ketrecben. Egy szót sem tudni róluk, hol vannak, mi történt velük. Sehol semmi hír. Aztán egy képeslap. Ennyi. Jól vagyunk, kint vagyunk, felejts el minket.  Cím persze sehol, csak a Brandenburgi kapu, télvíz idején. Berlin. Melózott kint egy félévet, még az átkosban. Nem autón, csak úgy gyalogkakukk módjára. Mosoda. Jó pénz, sok gőz, szappanillat, habzó életek. De ezek a németek tudnak élni. Egyszer, egy középkorú nő egy pudlival a karján lépett be a mosodába, a másik kezében, fonott kosárban a mosnivaló. Ismerte mindenki. Frau Kramer. A fiatal fiúkat szerette. Ezt is tudta mindenki. Hogy nem csak mosni jár ide a szép hölgy, hanem vadászni. Franz is tudta ezt, és mivel okos fiú volt és szegény nem sokat akadékoskodott. Magáévá tette a nagyságos asszonyt azonmód. Ein hundert deutsche mark. Fünfzig minuten. Kellemes órabér, és a nő sem volt annyira szörnyű. Ez ment szerdánként. Mindaddig, amíg a kis Eliza az entyem-pentyem alatt be nem vágta szegény pudlit az egyik mosógépbe, merő féltékenységből. Mert a nők aztán tudnak gyűlölni. Szegény pincsi vakkantgatott serényen nagy, kérdő szemekkel kibámulva a mosógép üvegajtaján, de hiába. Tizenöt perc komoly idő. Addig lemegy a fele program, Frau Kramernál meg az egész. Addig bele lehet fulladni, a mosásba is, a gyönyörökbe is. Az asszony túlélte a kalandot, de nem jött többet. Elpártolt a cégtől. Franz ezt nagyon sajnálta, de hamar túltette magát a dolgon és más pénzes játszótársat keresett magának. Aztán annak is vége lett. Fura mód ott ismerte meg az asszonyt. Talán ezért is ez a képeslap. Itt jöttek össze, Berlinben. A lány is itt fogant, így mesélte később Bea. Tőr a szívbe. Midig is élvezte, ha bánthat. Tíz év. Piszok sok idő. A lány már iskolás. Biztosan jó tanuló, okos, mint az anyja. Talán sportol is valamit. Úszni jár vagy öttusázik. Vagy ha olyan langaléta lett, mint ő, kosarazik, atletizál. Mindegy is. A lényeg, hogy él, hogy élnek, még ha nélküle, még ha nagyon távol is. Talán nem gyűlöli. Talán nem. Bea is megbékélt már és nem neveli ellene. Nem lenne semmi értelme. Sosem fognak találkozni. Idegen embereket minek gyűlöljön az ember? Ha visszaforgathatná az idő kerekét. Egy napra csak. Arra az estére. Nem lenne még egyszer ilyen konok, ezt a hibát nem követné el újra. Ha kell fél térdre ereszkedve, de akkor is. Ha kell megalázkodva, de akkor is. Az ábrándokkal teli a padlás, a múlt, azért múlt, mert nem létezik már, nem teremthető újra, csak átélhető. Ez benne a legrosszabb. Azóta minden nap. Minden tetves nap ez a kép kísérti. Ott baszta el az egészet. Ott siklott félre minden. Pedig nem kurvázott sohasem. A pia is mértékkel, haverokkal néha egy-egy feles, pár korsó sör. Nem volt vészes, tényleg. Csak a taxizás. Az keményen nyomta. Szinte egész nap az utcán. Sok volt az OTP, ezzel nyugtatta magát, de alapvetően élvezte a dolgot. A taxi volt a szabadság, az élet. Az otthon csupán tranzit, megálló. Ha reggel hazaesett, evett gyorsan valamit, aztán azonnal lefeküdt aludni. A rolókat jó mélyre húzta, a város lelkesen duruzsolt az ablak alatt, az utcán visszhangozták a cipőtalpak monoton kopogását a járdák. Mindig ezzel a képpel aludt el. Magányban. Bea az iskolában, a gyerek az óvodában. Mire hazaértek ő már újra a taxiban ült. Külön élete volt, messze tőlük, érzelmileg távol, és ő ezt élvezte. Egészen addig az estéig. Utána mélyrepülés. Köd. Rémálmok. Eltűntek a buszok, a csoszogások. Minden csendesebb lett, zártabb, kimértebb, szürkébb. Elkezdett félni. Önmagától. Bajba sodorta a léha jelennel a jövőt. Önző és buta volt. Késő. Késő, de a bánat nagyon is valóságos. Gyomorfekély, idegkimerültség, lüktető fóbiák. Négy fal közötti lét, depresszió. Pia. Pia és cigi. Igen keményen tolva. Ennyi maradt. Ennyi a boldogság. Egy képeslap és magány, ami mindig hazavárja. De nem szeret panaszkodni. Leginkább befelé él, amíg él. Minden nap már csupán ráadás. A közelítő tél vészesen közeleg és jól is van így. A meló is. Üres, száraz és monoton. Sok az új arc, a lejmolók, a törtetők, mennek a lehúzások, a belharcok. Egy-egy betegért itt a betonon komoly csaták mennek, nagyon könnyen le lehet csúszni, ha az ember nem tapad ezerrel a májkra. Persze az öreg rókák bent is jók, komálva vannak, a diszpécser lányok nyomják a melót rendesen, a treffet is neki osztják ki, ha kint van a placcon, de sok a sumák. Idegesek, fiatalok, könnyű pénzt akarnak. Ha meg megégnek, nem jól kezelik és lehúzzák a következő utast. A kakukkot úgy pörgetik, mintha mókuskerék lenne, így lesz a Nyugati-Blaha ezerötszáz helyett háromezer. Aztán megy az egymásra mutogatás, a hiénázás, a köpködés. Nem kell ez senkinek. Pofán kéne verni mindet. Ma már minden hülye megkapja az engedélyt. Neki négy hónapba telt. Háromszor küldték el alkalmasságira, de csak azért, hogy kibasszanak vele, hátha elmegy a kedve az egésztől. Akkor még rang volt a Főtaxinál lenni, beülni a sárgába. Az már volt valaki, aki egy kockás Lada volánja mögül vette fel az utast. Rangja volt a dolognak. Becsülete. Ezek a kis senkik ezt nem tudhatják, nem is érthetik. Lenyomják a melót a luxusjárgányukban, lenyúlva a legjobb drosztot, és mint akik jól végezték dolgukat hazamennek a nem ritkán puccos kis kulipintyóikba. Le kéne mindet satuzni a picsába. Ő meg a szoba konyhában nyomja. Igaz már jóval kevesebbet van kint, mint régebben. Hetente háromszor, leginkább a hétvége. Olyankor idegőrlőbb a magány. Mindjárt négy óra. Hajnalodik. Üszkös fekete az ég alja, de a derengő homály mögött már idelátszik az ébredő reggel első fénye. Egy kolléga kanyarodik be a placcra. Lökj egy egyest haver, korán van még a kettőzéshez. De nem akar beállni, ráérez a dologra, kézfejével lazán felé int, aztán elkanyarodik, a város felé veszi az irányt. Talán a léparton talál valami melót. Cigaretta, zsebből pia. Csak egy pici. Az íze miatt. A rágó meg, hogy ne legyen íze, vagy szaga. Sok utas érzékeny erre. De nem szokták kiszúrni. Az baszna be, ugrana a meló. Szonda meg ritkán jön, arcról megvan szinte mindegyik zsarunak a városban. Ezért jó beleöregedni a melóba. Nincsenek felesleges körök. Kellene egy utolsó meló. Egy mai utolsó. Ötig van kint, addig még kéne valami kis pénzmagot keresni. Elvileg tutiban van, itt még púdert sem kaphat, egyedül van a címen. Csak karácsony van. Szenteste. Már elmúlt. Odébbálltak megint az angyalok. Az embernek szinte álmodni támad kedve olyan szép és nagy pelyhekben hull a hó. Mekkora nyugalmat tud hozni egy kis havazás. Más vagy húsz perce kiszállt a kocsiból és a hóesést nézi. Ahogy szitál a felhők alján, ahogy puhán lélegzik felette a táj, ahogy minden fehérbe öltözik, a fák, a bokrok, a járda, a droszt, a kifutópályák, a villanypóznák. Nyugalom és béke. Várakozó semmittevés. Unalomig fütyült melódiák, néhány verstöredék, krákogás, köhögés, újra útra kész az élet. Megérkezett újra a világ. Valaki bekopog az ablakon, de csupán hallja a kopogást, hisz ő is az autón kívülről nézi a havazást. Szemközt vannak egymással, a mozdulat beidegződés lehet.

-          Szabad?  - a választ meg sem várva a fiatal lány beült a hátsó ülésre, közvetlen az ablak mellé.

-          Hogyne. Mehetünk.

-          Merre szeretné, hogy vigyem? – ezt már az autóban kérdezi, kikanyarodva a parkolóból, megállva az első csillár előtt.

-          Csak autókázzunk. Nincs úti cél. Most érkeztem Németországból, kicsit nehéz a fejem. Csak melegben akarok lenni, csak nézni az utakon a felfestéseket, a jelzőlámpákat, a fényeket. A szürke házfalakat.

-          Ahogy parancsolja. A belváros jó lesz? Ott van némi mozgás ilyenkor is.

-          Nagyon jó. Nagyon jó lesz. Nem baj, ha hallgatok? Szeretem a csöndet. Megnyugtat.

Engem is, gondolta. Milyen fiatal ez a lány, mégis kész nő. Egyedül repülőre ül, és irány Budapest. Milyen szülei lehetnek. Valami ostoba bohémek. A csizmája csupa sár, siethetett, hogy elérje a repülőt. Balhé lehetett otthon, talán az anyja, talán egy szerelem. Magas, sportos lány. Biztos kosarazik vagy atletizál. Azt érzem, hogy ő sem rajong a karácsonyért. Meglehet rokonlelkek. A visszapillantó tükörben a félálomban lévő lányt nézte, szép volt, kislányosan bájos, ahogy a pesti  városfények finom vonalakat írtak az arcára. Mosolygott. Tíz év óta először nem érezte magát magányosnak. Finoman dobolni kezdett az ujjaival a volánon, halkan, hogy fel ne ébressze a lányt. Szerette ezt a helyzetet, ezt a pillanatot. Észre sem vette, hogy be sem kapcsolta be a taxiórát.