Most még hideg nyaldossa a fák tövét, de odébb már meleg
fények cirkulálnak a lég pihenő csendjében, most még álmodik a táj,
s alszanak a bokrok tövében az elhullajtott műanyag palackok, a koncert véget ért, a színpadon kihunytak a fények, s mind hazamentek a lányok, a legények, csak egy hang lebeg a tér sejtelmes vonalán, egyetlen hang, egy beszéd foszlányai, egy csók csattanása, egyetlen szerelmi vallomás, ott a múzeum előtt, közel ahhoz a kis kocsmához melyet vagonba zárt az élet és az emberi értelem, arrébb már autók suhannak a semmibe, ajtót nyit nekik a Dürer, s egy újabb képbe vezeti őket az álom, a karámok, a lázadások, a rácsok, a szelek, melyek most már az állatkert langy fövenyén kergetőznek, bávatag majmok
szemeznek halott és fénytelen gyümölcsökkel a rácson túl, a rácson innen egy valamikori gyereknevetés zaja hallik, vattacukor édeskés illata száll a levegőben, zsivaj és lárma, élet és múlt, képek és vallomások, egy vidám gyerekcsapat az oroszlánok előtt magnóra veszi a bőgést, és a majmok mindig eltűnnek, kilépve ki balra tér újabb vidámságot remél, hiszen közel már a vidámpark, ahol szem nem marad szárazon, s van úgy, hogy a ruha sem, de mindig nagy a jókedv, nevetés kell szüntelen, egészen addig míg el nem érkezik az este, s fáradni nem látszik a test, fáradni nem látszik a lélek, elköszön erre a napra is az élet, kigyúlnak a városi fények, kigyúlnak a lámpák is a liget hallgató csendjei felett, meséket és álmokat lélegzik be újra a táj, a lélek ilyenkor úgy érzi talán, hogy egy kicsit , ha nem is végképp, de hazatalál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése