s rajta futnak az éjjel lázas vonalán éltes nagy vas-szörnyek, a mozdonyok,
fejük felett füst csapkod, száll, terjed a lég sejtelmes hangulatában, s megül
a bérházak kopottas ablakán, mint ahogy a félelem ül meg a méla vagonokban,
s az utazóiban, ahogy sosem látott világok felé zakatolnak, félelemmel telten,
remény-könnyekkel arcukon
egyetlen nevetés, és a vonat döcög és pöfög, míg az élet csak röhög és röhög... Ott voltam, mint bárki már, akkor még nem tudtam, hogy ez a nap más lesz, hogy ez a nap vonzás, kilencvenkettő telét élte az idő, mikor a hangfalak mögött felhangzott az első Ő, s tudtam sorsom futása más irányt vett, mert lett, aki miatt én is lettem, ott, abban az embertelen télben engem vágy feszített, konok hő, konok dac, hogy nem lehet máshogy, mert ilyen érzés lehet az így kell lennie, kilencvenkettő hideg telén rám mosolygott a szerencse, s rám nevetett a halál is, engem mindenki kinevet, persze, a bohócon csak röhögni lehet, igaz emberek? Vonat érkezik a négyes vágányra, csikorgó fénycsóvát ír le a lendület, ahogy befut kopott sínjén, arrébb egy árus éppen zárja kis boltját, messzebb kocsiszínek fénylenek, a közelben, itt a közelben igazán közel van az élet, mert itt élnek még a mindent-hitt remények, kétezer kilenc hideg telén újra itt talál az idő, s újra itt van ő is velem, fogja a kezem, végigvezet az úton, hová együtt léptünk fel valamikor, s nevet, örökkön csak nevet, ezek az évek mondja, az évek múlása, érzem még mindig, hogy szeret, s érzem hogy ez már sohasem változik meg, mert ilyen nekem ez a pályaudvar, ilyen konok és hideg, s ilyen szerethető is, mert ez az a hely ahol bennem örök-fények élnek s lobognak szüntelen a motozó homály kísérteties magányában |
Szép!
VálaszTörlés