Alig léptem le otthonról, máris hiányzott az a régen hallott hang,
a Duna zöldesen hömpölygő, nagy, éltes folyama, mintha a mélyben
ezernyi hang suttogná, ez a hazád, ez a házad illata, itt él az ki szívednek kedves, itt lelhetsz csak otthonra, a léptek lassan elhalkultak, kopogó esőcsend került a helyükre, valami lázas izgalom, ahogy fedetlen fővel futottam át a tér lomha vonalán a híd fehérlő fényei felé, mintha ólom-nehezék illant volna el a tagjaim alól, olyan könnyűnek éreztem az estét, az esőt is, a hideget, lesz még sokkal hidegebb is, itt a szívben, gondoltam, nincs a magánynál borzalmasabb jégverem, roppant szomorúság a gyötrelem, a hídon alig volt mozgás, egy-egy fáradt autófény lobbant fel a távolban, egy autóbusz
pöfögő melankóliája szakította ketté a teret, a korlátnak feszítettem karom, úgy futottam, alattam a Duna hívón és kérdőn tekintett fel, az elbújt felhők csendjében keresett sosem kérdezett válaszokat, ostoba egy dolog ez, a kérdések utáni első csend, míg az igazság megjelen, az a fojtó, gyötrő érzés, azt hiszem reménynek nevezik az emberek jobb híján, aztán meg csalódásnak, a hidat nemrég újították fel, festették át, tették rendbe a padozatot, a járdát, újak a felfestések is, ragyog, ragyog, mint a lepketábor, igaz Jancsika?arrébb egy kivénhedt katona boros flaskával, félig szítt cigarettával kódorog, ő Pest felé, én Buda felé indulok, nekem a hajam lobog, neki a szíve zokog, mindkettőnk felett őrző angyalok, minden út után a megérkezés pantomim csendje vár, olyan mulandó a lét, mint egy rozsdás szamovár, fentebb, a bérceken túl, a Szabadság-szobor szalutál, két keze közt olajfa ág, tarkóm felett, jobb kezem érintése közt, ázott hajam csimbókjain béke szele fut át, s odébb egy balkonon,
az ébredező friss hidegben, csókot cserél csendben egy liliom és egy tulipán.
Vááá, de szép!
VálaszTörlésKöszönöm
VálaszTörlés